Olyan fáradt volt a tiroli magyar sofőr, hogy vezetés közben elaludt az alagútban
szerkeszto 
„Róbert tíz éve dolgozik kint, Tirolban, az utóbbi egy évben teherautósofőrként. Átszámítva egymillió forint felett keres, középpolgári életnívót tud biztosítani magának, mégsem boldog, mert magányos. Úgy érzi, legszebb éveit átdolgozza, azok észrevétlenül elrepülnek a feje fölött. Ausztriai riportsorozatunk újabb fejezete egy tipikus élettörténettel.
Róbert – nevezzük csak így, igazi nevét titokban tartja, mivel nem a legjobb a viszonya a munkáltatójával – tíz éve ment ki Ausztriába, Tirolba, Tolna megyei szülővárosából szerencsét próbálni. Az építőiparban kezdte, kőművesek mellett segédmunkásként, majd a magas- és mélyépítésben folytatta. Szerencséje volt, mert a főnöke beiskolázta, pótkocsis teherautóra is megszerezte a vezetői engedélyt, ami azért nem olyan egyszerű.
Egy éve kezdett kiszállítással foglalkozni, de első munkahelyéről három hét után szabályosan elmenekült.
„A lelket is kihajtották belőlem – mondja. – Hajnali 2-3 óra között kezdtem, napi 610 kilométert kellett levezetnem, kétszer el kellett mennem Vorarlbergbe, a második kör délelőtt 11-kor indult, délután lett vége. Napi 14-15 órát melóztam, nem bírtam három hétnél tovább.”
Amikor felvetem Róbertnek, hogy az osztrák törvények maximum napi kilencórás munkavégzést engednek meg, és 4,5 óra után ki kell adni 45 percnyi pihenőt a sofőrnek, keserűen felnevet.
Ez csak annyiban igaz, hogy kilenc óránál többet konkrétan nem vezethetsz, de a rakodás és minden egyéb ebbe nem számít bele. A kormánytekergetés tényleg legfeljebb kilenc óra lehet, de a teljes munkaidő elérheti a tizenöt órát.
Fényes nappal elaludt a volánnál
Róbert annyira fáradt volt, hogy előfordult, amikor alagúton haladt át, fényes nappal elaludt a volánnál, csak óriási szerencsével úszta meg a katasztrófát. Márpedig Tirolban, Vorarlbergben elég sok az alagút…
Amikor ezt elpanaszoltam a munkaadómnak, azzal válaszolt, hogy szombatra is beosztott dolgozni. Hát ekkor felmondtam.
Róbert átment egy másik, salzburgi központú céghez, amely alvállalkozóján keresztül szintén Tirolban végez élelmiszer-kiszállításokat a központi raktárból egy nagy áruházláncnak. Néha itt is túlóráztatnak, de a 12-13 órát sohasem haladja meg a napi munkaidő.
Rátérünk a legfontosabbra, a fizetésre. Róbert nem panaszkodik.
Megkeresem a havi 2800 eurót, nettóban. Ez nagyon szép összeg, ráadásul januártól 9,5 százalékkal megemelik a béremet, és már meghaladja a 3000 eurót, ami egymillió-százötvenezer forint. De idekint drágább az élet, főleg a szolgáltatások, és az autó, a lakás, a biztosítás is. Egy kicsit azért félre lehet tenni, de én nem verem a fogamhoz a garast. Van egy szép, felső középkategóriás autóm, hatvan négyzetméteres szép lakásom pazar környezetben. Másfél éve nem iszom alkoholt, nincsenek káros szenvedélyeim, fölöslegesen nem szórom a pénzt, de nem is vagyok zsugori.
Róbert büszkén említi, megengedheti magának, hogy megvegye, ha valami megtetszik, drága ruhák, ékszerek, satöbbi. Ha kicsit visszafogná magát, havi 500 eurót simán félre tudna tenni, de nem garasoskodik. A munkáscipőjét 110 euróért vette, a kabátját 120-ért, a nadrágja 90, a termopulóvere 60 eurós. De megveszi, mert szereti a jót, és el tudja számoltatni a következő adóbevallásnál.
Csak annyi, hogy meg kell őriznem a számlákat, és tavasszal beadni a Finanzamtnál, a helyi NAV-nál – mosolyog.
Jól él, de nem boldog
Azzal együtt, hogy olyan életszínvonalat tud biztosítani magának, amiről Magyarországon nem is álmodhatna, bőven van hiányérzete.
Ahogyan fogalmaz: jól él, de nem boldog.
„Most vagyok negyvenéves, és úgy érzem, elszálltak fölöttem a legszebb éveim, harminc és negyven között. Éjjel tizenegykor érek haza a munkából, megkajálok, aztán beesek az ágyba, és elalszom. Hétvégén takarítok, mosok, mert erre hét közben nincs időm. Ebből áll az életem. És ami a legnagyobb baj, hogy egyedül vagyok. Nem jó magányosnak lenni. Ha Tolna megyében, az otthoni lakóhelyem környékén lenne olyan sofőrmunka, ami nem azt jelentené, hogy egész héten a teherautóban kell aludnom, akkor azonnal hazamennék. Még úgy is, hogy jóval kevesebbet fizetnek.”
Eszembe jut előző interjúalanyunk, László példája. A magány a vendégmunkások örök tragédiája. a helyiek nem nagyon keverednek a külföldi munkavállalókkal.
Szóba sem állnak a külföldivel – panaszolja. – Érdekes módon még inkább a balkániakkal, a dél-európaiakkal, a sötétebb bőrű, fekete hajú férfiak jobban bejönnek az ittenieknek. Én ugyan középfokú nyelvvizsgával jöttem ki, tíz év után már jó a németem, a hivatalban, sőt a bíróságon is megállom a helyem tolmács nélkül – sajnos, bírósággal is akadt dolgom a múltban –, de ha ezek a tiroliak, főleg vidéken, elkezdenek a dialektusukban beszélni, hát ember legyen a talpán, aki megérti. És már azt is észrevettem, hogy amikor külföldi van hallótávolságon belül, átváltanak a tájszólásukra, hogy ne értse meg az ember.
Róberttől megtudjuk, osztrák ember nem vállalja el azt a melót, a kiszállítást, amit ennél a cégnél végeznek. Hetven sofőr dolgozik náluk, szinte kivétel nélkül mindenki balkáni, sőt afrikaiak is vannak egypáran. Érdekes módon magyar nincs több, Róbert az egyetlen.
Néhány éve azon gondolkozom, hogy ha meglesz a tizenöt évem, akkor mindenképpen hazamegyek – töpreng. – Tudniillik ennyi idő után jön össze annyi bejelentett szolgálati év, ami után már jár az embernek a nyugdíj itt, Ausztriában. De lehet, hogy nem is kell tizenöt év, kevesebb is elég, majd utánanézek. Mivel itt nincs feketemunka, illetve vasszigorral büntetik, én mindvégig be voltam jelentve, fizették utánam a nyugdíjjárulékot és a társadalombiztosítási hozzájárulást.
Csak hát mit fog dolgozni otthon? Mielőtt kiment Ausztriába, három évig a határőrségnél dolgozott, de túl a negyvenen az már nem opció. Teherautó-sofőr? Azzal meg az a baj, hogy folyton a kocsiban kellene aludnia, szállást nem biztosít a cég, nem úgy, mint Ausztriában.
Szóval, komoly dilemma. A cég, ahol dolgozik, valóságos átjáróház, jönnek-mennek a munkavállalók, senki sem tud hosszabb ideig megragadni, ezt az életformát kevesen bírják. És hát van itt egyéb probléma is.
„Bármennyire óvatos is az ember, hetente egy-egy 30 eurós bírság mindig összejön, többnyire gyorshajtásért. Azt természetesen nekem kell kifizetni, nincs is ezzel baj, azzal viszont nagyon is van, hogy ilyenkor a cég is levon tőlem 30 eurót, mert rajta megy keresztül az egész procedúra. Aztán a végén egy kis huzavona után visszautalták a 30 eurót…”
Nem lehet ugrálni
Szóval Róbert szerint megpróbálják kihasználni, lehúzni a dolgozót. Az elején, az egy hónapos próbaidő alatt egy jó állapotban lévő, viszonylag új teherautót hajtott. Aztán amint lejárt a próbaidő, kapott egy ócska tragacsot, aminek a pótkocsiján nem működött az ABS, az pedig életveszélyes. Azóta folyton ígérgetik, hogy kap egy új járgányt, de ez csak ígéret marad.
Határozottnak kell lenni, nem szabad hagyni, hogy megfélemlítsenek, mert két kézzel kapaszkodnak a munkavállalóba, nincs elég sofőrjük – mondja Róbert, aki a jelek szerint már érti a csíziót.
Viszont nem nagyon lehet ugrálni, mert ennél a cégnél négy hét a felmondási idő, míg máshol Ausztriában csak egy-két hét, és egy hónapot senki sem vár az emberre, a kiszemelt új munkahelyen addigra biztos, hogy már felvettek valakit. Szóval patthelyzet van.
Róbert, amikor beszélgettünk, otthon tartózkodott Magyarországon, az év végi szabadságát töltötte. Méghozzá boldogan, ami odakint nem jellemző rá.
Összejöttem egy korban velem összeillő hölggyel, szép napokat töltöttünk együtt karácsonykor és szilveszterkor – újságolja jól hallható örömmel a hangjában. – Január másodikán megyek vissza Tirolba, szívesen vinném magammal az új barátnőmet, de ő nem akar jönni, a munkája az otthonához köti. Pedig ha ő velem lenne odakint, semmi sem hiányozna a boldogsághoz. Ugyanakkor hozzászoktam a kinti magas életszínvonalhoz, abból nem tudok és nem is akarok engedni, tehát én egyelőre nem jövök haza.
Nos hát, az eddigiekből is kiderült, hogy hiába az itthon elérhetetlen, magas életszínvonal, a kinti magány nagyon megkeseríti a vendégmunkások életét. Ugyanakkor az is érthető, hogy a tisztes keresetről, a polgári nívóról nem szívesen mondanának le a kinti magyarok. Mindez feloldhatatlan helyzetnek tűnik. Persze vannak olyanok is, akik a családjukkal élnek kint, boldogságban, ahogy az az obertauerni riportunkból is kiderült. Szóval, nincs örök érvényű recept, ezekben a helyzetekben is minden emberi sors különböző. „
Címlap fotó: Képünk illusztráció. Fotó: Paul Souders / Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
