Nagy István 
Lemondatták a köztársasági elnököt. Az egész olyan volt, mint a gyilkosság az Orient Expressen Agatha Christie regényében. Sokan akarták az illető halálát, s csak a pillanatra vártak. Ha az illető nem ül fel az Orient Expressre, talán ma is élne. De felült.
Ha a köztársaság elnöke nem ír alá egy ki tudja honnan elé kerülő kegyelmi kérvényt, ma is élné világát. De aláírta.
Az ellenzék könyörtelenül és pofátlanul megbuktatta. A kormánypárt pedig hagyta megbukni, mintha nem is az ő szülöttük, nem is az ő neveltjük lett volna.
Az elnökasszony pedig a maradék rokonszenvet is eljátszotta, amikor a szokásos neobarokk körmondatokba kezdett ahelyett, hogy őszintén beszélt volna velünk, emberekkel. Megértettük volna, és talán sok mindent másként gondolnánk.
A magyar liberális ellenzék fellépése egyszerre volt megdöbbentő és félelemkeltő. Megdöbbentő, hogy pillanatok alatt képesek voltak tömeggyűléseket összetrombitálni, embereket vinni az utcára.
De még megdöbbentőbb az, hogy vannak emberek, akik hallgatnak szavukra. Emberek, akik elhiszik, hogy ez az egész gennyes liberális banda, az LMBTQ és a gender követelői, hirtelen a pedofília elleni küzdelem élharcosaivá váltak. Emberek, akik nem értik, vagy vakon nem akarják érteni, hogy az ellenzék nem a gyermekek védelmében ment az utcára. A kormányra akartak érzékeny csapást mérni, és nem utolsó sorban nyugati pénzforrásaik előtt bizonyítani, hogy érdemes rájuk költeni.
A támadást nyilvánvalóan szervezték. Véletlenül nem lehet kegyelmi határozatokat előkaparni, véletlenül nem lehet régi ügyeket pont a választások előtt előhozni, véletlenül nem lehet politikai csapást mérni a kormánypártra egy olyan időben, amikor a NATO és az EU vezetői is a magyar kormány bukásában bíznak. Véletlenül nem lehet, csak tudatosan!
Félelemkeltő, sőt megrettentő azért, mert azok, akik képesek voltak ezt megtenni Novák Katalinnal, holnap bármire képesek lesznek politikai ellenfeleikkel szemben. Vegyük már észre, hogy mi történt Lengyelországban!
A liberális ellenzék meglátta a Fidesz-politikus botlását, és azonnal lecsaptak. De elnökasszony is felült arra a bizonyos vonatra, rohant a saját veszte felé. Novák a nemzet elnöke akart lenni, a konzervatívok és a liberálisok államfője is. Hibázott, nem értette meg, hogy a mai világban nincs kiegyezés, a fideszes háttere miatt a liberális oldal mindig gyűlölni fogja. A nagy kiegyezés reményében felkért liberális tanácsadói az első percben ott hagyták, és az árulásért a számlát már bizonyára benyújtották a nagy liberális pénzosztónál.
Nem lett a nép elnöke sem, pedig mindent megtett érte. Családügyi miniszterként jó úton indult el, aztán eltévesztette a célt. A nép nem anyáskodást, nem újévi ájtatosságát vár az elnöktől, hanem biztonságot, valakit, aki nem a napi politika foglya. Ő nem adott biztonságot, legfeljebb a látszatát.
Novák a konzervatív oldalból nőtt ki, mindent nekik köszönhet. De meggyűlhetett a baja sok konzervatívval is. Számukra Orbán a vezér, és nem akartak még egyet. Sokan nem tudták eldönteni, hogy az elnök azért mond mást, mint a miniszterelnök, mert erről megegyeztek egymással, vagy mert a mássággal akar jópontokat szerezni valakiknél. Novák kibeszélései gyakran gyanúsan egybe estek az amerikai követelődzéssel.
A Munkáspárt mindig bírálta Novák Katalint. Nem fogadtuk el soha kendőzetlen és hazug kirohanásait Oroszország ellen. Nem fogadtuk el, hogy kétszer is elment Kijevbe és szelfizett azzal az emberrel, aki az amerikaiak szolgálatában halálba küldi saját népét. Nem fogadtuk el, hogy túljátssza szerepét, hatalmi központtá akarta fejleszteni a Sándor-palotát, amihez sem jogi, sem politikai alapja nem volt.
Nincs minek örülni. Újabb jelét látjuk annak, hogy a nyugati világ szennyáradata már fojtogat bennünket. Amerika lerombolja évszázados intézményeit. Európa urai szétverték a demokrácia legfontosabb elemét, az emberek bizalmát. Idehaza pedig semmibe veszik és nem védik meg intézményeinket, pedig tudni kellene, hogy az elnök egy intézmény és nem személy. A pillanatnyi sikerért vagy éppen a túlélésért bukni, veszni, pusztulni hagynak bármit és bárkit.
De ne gondoljuk, hogy a pusztítás jobb rendet szül. Jobb rend csak akkor lesz, ha végre mi döntünk, az emberek, a nép.
About the Author
Kós Zoltán 
