„Ki kell mondani, az utolsó órában vagyunk!”

A város lüktető zaja után jól esik a „kutatói csend” a tatabányai levéltár folyosóján, ami csaknem 30 éve, 1996-ban költözött az egykori városháza épületébe, a mai Felsőgallai Szolgáltatóházba. Az intézményt 2011 áprilisa óta igazgató B. Stenge Csaba azonnal felajánlja, hogy tegeződjünk, hiszen „így közvetlenebbül tudunk beszélgetni.” Azzal kezdi, hogy a történész és a levéltáros két rokonszakma, a mai napig számos történész végzettségű kollégája dolgozik az ország kisebb-nagyobb levéltárában. Ő maga – helyi lakosként – a Pécsi Tudományegyetem történelem szakán diplomázott jeles eredménnyel, majd itt végezte el a doktori iskolát is. Már ekkor kacsingatott a hadtörténelem felé: szakdolgozatában a magyar 2. hadsereg Don menti hídfőcsatáit dolgozta fel, míg doktori disszertációját a magyar királyi honvéd légierők második világháborús tevékenységéből írta. Témavezetője mindkét alkalommal a Széchenyi-díjas magyar történész, Ormos Mária volt. „Hatalmas tudású és tapasztalatú történész volt. Meglátásai, tanácsai nagyon sokat segítettek nekem az egész pályafutásom során” – mondja.

Summa Cum Laude minősítésű PhD fokozata ellenére Csaba Pécsen és szülővárosa környékén nem talált olyan munkahelyet, ahol a szakmájában el tudott volna helyezkedni. Hosszas keresgélés után 2009-ben költözött Tatabányára, ahol a városi levéltár munkatársa lett. „Ez egy viszonylag kicsi intézmény, négy főállású alkalmazottal működünk. A nagyobb városok levéltáraiban tíznél is többen dolgoznak. Tehát nagyon meg kell szerveznünk mindent ahhoz, hogy el tudjuk látni a mindennapi feladatainkat” – meséli, hozzátéve: emiatt behatárolt az az idő is, amit a saját kutatásaival tud foglalkozni. Sőt, mivel háromgyermekes apuka, a családtól sem szeretné elvenni az időt – mint mondja: már eddig is túl sokszor hagyta magára a feleségét a kicsikkel –, így a hadtörténeti vonatkozású projektek csak gyűlnek és gyűlnek…

Csaba szerint ezek közül néhányat feltétlenül érdemes kiemelni. A tatai Vaszary János Általános Iskola épületének egyik falára kilenc évvel ezelőtt helyeztek el egy emléktáblát Szeverényi Kálmán repülő hadnagy emlékére, aki a második világháborúban, az iskola épületében működő hadikórházban halt meg. Repülőgépével Tata mellett hajtott végre kényszerleszállást és olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett, hogy az életét már nem lehetett megmenteni. Kutatóként az elmúlt években sokat foglalkozott a hadnagy életével.

Aztán 2016-ban, Chilében, Santiagoban meglátogatta az utolsó, még élő vadászrepülő ászt, Dániel Lászlót, a legendás Drótkefe-század pilótáját, aki a világháborúban 11 igazolt légi győzelmet aratott, és akihez addigra már két évtizedes barátság fűzte. „Az egykori hadnagy pályafutása során több mint 17 ezer órát repült, és csak akkor hagyta abba, amikor már elmúlt 80 éves” – mondja, hozzátéve, hogy az Amerikai Egyesült Államokban is többször járt az elmúlt években. Tavaly például két és fél hónapot töltött a tengerentúlon és a levéltári munka mellett rendvédelem-történeti kutatásokat is végzett. Azokkal az amerikai-magyar rendőrökkel kapcsolatban gyűjtött információkat, akiket fegyveres bűnözők öltek meg az elmúlt évtizedekben. Korábban nem gondolta volna, hogy ennyien vannak…

„Jártam Cleveland-ben is, ahol meglátogattam Kovács Gyula altábornagy sírját, aki a magyar 2. hadsereg vezérkari főnöke volt és a háború után az Egyesült Államokban telepedett le. Itt érte a halál 1963-ban. Itt van a síremléke Oszlányi Kornél vezérőrnagynak is, akinek a tengerentúlon nem, csak Magyarországon élnek leszármazottjai, így sírt nem gondozza senki, benőtte a gaz. Rendbe tettem, kitakarítottam, kiástam a gránitlapot a ránőtt fű és a föld alól” – mondja Csaba, hozzátéve: úgy gondolja, hogy a tábornok földi maradványait haza kellene hozatni és újratemetni a Fiumei úti sírkert 52-es parcellájában. Már csak azért is, mert Oszlányi vezérőrnagy kapta a katonai Mária Terézia-rend egyetlen, a második világháborúban adományozott példányát.

Csaba elárulja azt is: szerencsére az amerikai tanulmányútjait eddig mindig sikerült úgy megszerveznie, hogy dolgozni is tudott, így nem esett ki teljesen a napi munkából. Volt, hogy egy teljes pályázati dokumentációt készített el távmunkában, máskor pedig tervezett könyvének kéziratát tudta befejezni – ahogy fogalmaz – „nyolcvan százalékos készültségi fokra.” Igaz, ez a kézirat azóta is az íróasztala fiókjának mélyén pihen, mert itthon már nem volt ideje foglalkozni vele – teszi hozzá.

S hogy honnan az indíttatás a magyar légierő második világháborús történetének kutatása iránt? Még a rendszerváltás időszakából ered, ekkor jelentek meg az első, a világháborús magyar hősökkel – köztük a pilótákkal – foglalkozó kiadványok. Azóta eltelt csaknem 35 év, ami nem kedvez a kutatásnak. „Ki kell mondani, az utolsó órában vagyunk ahhoz, hogy a még fennmaradt második világháborús dokumentumokat összegyűjthessük. Sajnos a háborúban a légierő iratanyagának majdnem teljes egésze, 99,8 százaléka megsemmisült, ezer oldalból kevesebb, mint kettő maradt fenn. Azaz bármiféle kutatás sikeresen csak az egykori pilóták saját személyes irataik, tárgyaik és visszaemlékezéseik segítségével végezhető, ezeket kell összegyűjteni, összegyűjtenünk. Sajnos a veteránok már nincsenek közöttünk és gyermekeik közül is sokan meghaltak már, azaz vészesen fogy az időnk, hogy megtalálhatjuk ezeket a tárgyakat, kordokumentumokat. Én több évtizede kutatom és gyűjtöm ezeket a magánkézben lévő dokumentumokat. Irdatlan nagy, kontinenseket átívelő munka volt ez, de szerencsére nagyon sok életutat sikerült rekonstruálnom” – mondja Csaba, kitérve arra is, hogy persze ezt a hatalmas mennyiségű anyag jó részét még fel is kell dolgozni, amely ugyancsak sok éves munkát jelent majd számára. Egyszer, amikor lesz rá ideje…

A rendszerezett anyagból viszont számos könyv látott napvilágot már eddig is. A magyar királyi honvéd légierők második világháborús ászainak életét feldolgozó Elfelejtett hősök című kiadvány első kiadása még 2006-ban jelent meg. A szerző tíz évvel később aktualizálta és kiegészítette a kéziratot – ez a második kiadás a Zrínyi Kiadó gondozásában jelent meg –, s mivel az elmúlt években újabb történeteket dolgozott fel – például a 2020-ban elhunyt Dániel László életét és pilótatevékenységét – bízik benne, hogy 2026-ban megjelenhet a harmadik kiadás is. E kiadvány mellett Csaba büszke a Pokol tornácán című, 2006-ban megjelent, a doni hídfőcsatákat leíró könyvére, amely gyakorlatilag egyetemi szakdolgozatának jócskán kibővített változata. Ezeket a könyveket egyébként még a születési nevén, Becze Csaba néven írta, csak később vette fel édesanyja leánykori nevét, mint mondja azért, hogy „megőrizze az utókornak”.

Visszatérve a feldolgozatlan dokumentumokra, anyagokra. Nincs mit szépíteni rajta, ezek mennyisége hatalmas. A beszélgetés kedvéért Csaba irodájának egyik asztalára halmozta fel azokat a dobozokat, amikben a világ minden tájáról összeszedett, ám még feldolgozatlan akták találhatók. Köztük van Szirmay Aladár repülő vezérőrnagy – aki a korabeli magyar légierők egyik legfontosabb vezetője, parancsnoki pozíciót betöltő tábornoka volt a háborús időszakban – hétkötetes magánnaplója, amire az Amerikai Egyesült Államokban bukkant rá és onnan mentett haza. Mindezek mellett repülőleírások, egyéni repülődokumentumok, dokumentációk és persze több ezernyi fénykép alkotja az igazgató magángyűjteményét. „Óriási mennyiségű a forrásanyag. Nincs ilyen komplex gyűjtemény az ország egyetlen levéltárában sem” – mondja Csaba.

B. Stenge Csaba a második világháború mellett az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeivel is foglalkozik. Legújabb kutatásának témája egy tatabányai eset: egy helyi forradalmi vezetőt agyonvertek a rendőrök és a pufajkások, majd eltüntették a holttestet és eltussolták az ügyet. „Néhány évvel ezelőtt bejött hozzám egy idős bácsi, aki ’56-ban forradalmár volt, tőle származik az első nyom az ügyről. Ezt követően kezdtem meg a kutatást. Nem volt egyszerű munka, mert a dokumentumok egy része a Budapest Fővárosi Levéltárban található meg, de bukkantam adatra a Hadtörténelmi Levéltárban, illetve a vármegyei levéltárban, Esztergomban is. Néhány, az áldozatra vonatkozó irat pedig itt nálunk, a tatabányai levéltárban is fellelhető” – összegzi Csaba, hozzátéve azt is, hogy a Covid előtt még az utolsó elkövetővel is sikerült beszélnie. „Egyszerűen fogtam magam és elmentem hozzá a Tiszántúl egyik településére, becsöngettem az ajtaján. Amikor bemutatkoztam és mondtam, hogy honnan jövök, a felesége majdnem infarktust kapott, azonnal tudta, hogy milyen ügy miatt keresem a férjét” – mondja a hadtörténész, kitérve arra is, hogy az összegyűjtött anyagból hamarosan megjelenik egy monográfia – amiről természetesen értesíti is majd követőit az általa használt közösségi média oldalakon. Hiszen fontosnak tartja a jelenlétet ezeken az oldalakon. „A legnagyobb videómegosztón található egy csatornám, a legnépszerűbb közösségi média felületén pedig van egy hivatalos oldalam, ahol rendszeresen osztok meg hadtörténeti vonatkozású anyagokat. Sajnos nem olyan gyakran, mint szeretnék, de azért még így is elég sokszor frissülnek a felületek” – teszi hozzá.

Beszélgetésünk végén szó esik még a második világháborút övező mítoszokról is. Csaba hadtörténészként jól tudja, hogy a világégés jól dokumentált történéseit számtalan legenda övezi. Ő maga is nagyon sok elbeszélést hallott a Balatonba merült repülőgépekről, Tigris harckocsikról.

Hasonlóan Tigris tankról szól a fáma Tatabányán, ahol a szájhagyomány szerint az egyik kőbányában robbantottak rá néhány tíz tonna sziklát egy lánctalpasra. Igaz, ennek semmiféle nyomát nem találták a korabeli dokumentumokban, sőt a helyszíneken sem, de a baráti vagy családi, esetleg kocsmai beszélgetések során a mai napig gyakran előjön a történet. „E legendák többségével nem érdemes foglalkozni, néhány szóbeszédnek azonban van valóság alapja. Ezeknek mindig érdemes utánajárni, hiszen akár érdekes történetekre is fény derülhet” – mondja.”

Eredeti írás: Szűcs László
Fotó: a szerző, B. Stenge Csaba gyűjteménye