szerkeszto 
„Jelenleg az orosz intézmények nem szolgálhatnak a hivatalos politika megkérdőjelezésének eszközeként. Elvárják tőlük a háborús erőfeszítések melletti elkötelezettségüket; a háborúval kapcsolatos bármilyen eltérő véleménynyilvánítás kriminalizálva van. Sok orosz ma már doktrinális igazságként fogadja el, hogy Vlagyimir Putyiné Oroszország politikai jövője.
Vlagyimir Putyin negyedszázados hatalma alatt két célt követett. Az első az elnyomás hatalmas gépezetének kiépítése volt, a vele szemben álló vagy potenciálisan ellene fellépő belföldi erők felszámolása. Ez a folyamat újságírók meggyilkolásával, a nem eléggé lojális oligarchák letartóztatásával és a Putyinnal szembeni minden életképes politikai alternatíva üldözésével járt. Borisz Nyemcov liberális politikust 2015-ben ölték meg – a Kreml előtt.
Vlagyimir Kara-Murza politikai aktivista az ukrajnai háború kezdete óta börtönben van. Alekszej Navalnij ellenzéki vezető pedig, miután rendíthetetlen politikai bátorságról tett tanúbizonyságot, 47 évesen meghalt az orosz sarkvidék egyik büntetőtelepén. Túlélt egy mérgezéssel elkövetett merényletkísérletet 2020-ban.
Egy évvel később, miután Németországban orvosi ellátásban részesült, visszatért Oroszországba, tudatában annak, milyen kockázatot vállal − írja a Foreign Affairs nevű külpolitikai szaklapban megjelent cikkében Michael Kimmage, az Amerikai Katolikus Egyetem történészprofesszora és a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának vezető munkatársa, valamint Maria Lipman, a George Washington Egyetem Európai, Orosz és Eurázsiai Tanulmányok Intézetének vendégkutatója.
Putyin másik célja az volt, hogy az oroszok többségét megfossza attól a képességtől, hogy nélküle képzelje el a jövőt. Mivel ma lehetetlen ellene fellépni, a gondolkodásmód szerint ez holnap is így lesz.
Putyint már nem korlátozza sem parlament, sem alkotmány, sem politikai ellenzék, és hatalma teljében van.
Az „örök putyinizmus” uralkodó érzése sok orosznak stabilitást biztosít, ez a politikai folytonosság, amelyet a legjobban ismernek. Egy kisebbség számára ez kétségbeesést vagy dühöt vált ki.
Az örök putyinizmusnak azonban megvannak a maga gyenge pontjai. Minden olyan rendszer, amely örökkévalóságot ígér, nem engedheti meg, hogy kudarcot valljon. Ahhoz, hogy fennmaradjon, Putyin rezsimjének nemcsak az elkerülhetetlenség illúzióját kell fenntartania, amit már elért, hanem saját halhatatlanságának illúzióját is, amit nem tud elérni.
A mítoszon látható repedések képesek aláásni magát a mítoszt. Az, hogy Putyin mindenható megmentőként − aki egyedül képes irányítani Oroszország sorsát − mutatja be magát, hosszú távon kockázatot jelent a rezsim számára.
Megíratlan jövő
Karl Marx egyik mondatát kölcsönözve, az örökké tartó putyinizmus magában hordozhatja saját pusztulásának csíráját. Egy bátortalan diktatúrában sok minden elromolhat. Az ukrajnai háború néhány havonta ingadozik, és Oroszország sorsa ott is romolhat. A háborús társadalmaknak vannak töréspontjaik, amelyek csak akkor válnak láthatóvá, amikor elérik őket, és Putyin háborúja már most is elképesztő mértékű emberi veszteségeket okozott Oroszországnak.
Oroszország gazdasága továbbra is ki van téve a zűrzavarnak, és sebezhető a nyugati szankciókkal szemben. Az örökös putyinizmus átcsúszhat túlkapásokba. Az autokratikus kormányok meggondolatlanul gazdagodhatnak. Elveszíthetik a kapcsolatot azokkal, akiket kormányoznak, és egyre kevésbé titkolják az uralmuk alapját képező kényszerítést és elnyomást.
A háború, a piacok és a politika viszontagságaitól eltekintve, az örökké tartó putyinizmus mélysége és kiterjedése megdöbbentő. Eddig a háború a putyinizmust erősítette. Ha az orosz hadsereg elkezd valami olyasmit elérni Ukrajnában, ami közelebb áll a győzelemhez, a putyinista rendszer otthon és külföldön is egyre magabiztosabb lesz.
Vlagyimir Putyin nem, de a putyinizmus örök
Még ha Putyin hirtelen távozna is a színről, a kényszerítés eszközei valószínűleg ott maradnak, ahová ő plántálta őket: a Kremlben, a biztonsági szolgálatokban és a hadseregben. Nem lehet tudni, hogy Putyinon kívül bárki más képes lenne-e ezeket az eszközöket megfelelően kezelni, de Putyin nélkül ezek a szervezetek számos érdekeltséghez és számos múltbeli precedenshez igazodnak. Nem adják át őket békésen egy másik rendszer intézőinek.
Amikor Joszif Sztálin 1953-ban, több évtizedes zsarnokság után meghalt, az utódlásért folytatott harc kaotikus és véres volt. A későbbi utód, Nyikita Hruscsov felülkerekedett riválisain, és a legfélelmetesebbet, Lavrentyij Beriját kivégeztette. Hruscsovot később saját elitje buktatta meg. Utóda Leonyid Brezsnyev lett, aki a kollektív vezetés elvét vallotta.
A vezetőváltás után a Szovjetunió alappillére, a Kommunista Párt maradt fenn. A szovjet ideológia, a szovjet hadsereg és a szovjet kormányon belül létező számos közigazgatási intézmény is megmaradt. Az 1950-es és 1960-as évek Szovjetuniója nem süllyedt polgárháborúba. Nem szállt ki a hidegháborúból, és nem tűnt el a térképről. Ez olyan minta, amelyet a putyinizmus megismételhet.
Mivel Putyin nem jelölt ki utódot, távozását követően hatalmi harc kezdődhet.
Az ebben a küzdelemben részt vevőknek, ha meg tudják akadályozni a vérfürdőt, számos ösztönzője lenne a fennálló rendszer fenntartására. Megtartanák a hatalmat a hadseregben és a biztonsági szolgálatokban.
Nem szeretnék, ha a belső viszály veszélyeztetné Oroszország geopolitikai pozícióját, és nem akarnák feladni a Putyin által összeállított ideológiai konstrukciókat. Ez felveti annak a kijózanító lehetőségét, hogy az örökös putyinizmus, amely most egyetlen ember körül forog, túlélheti magának Putyinnak a hivatali idejét. Putyin eleget tett ahhoz, hogy bárki is követi őt, valószínűleg az ő örököse lesz − írják a szerzők.”
Címlap fotó: Vlagyimir Putyin. Fotó: Contributor / Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
