szerkeszto 
„Nagyon vártuk, és nagyon sokat vártunk rá, ha úgy tetszik nyolc, ha úgy, akkor három évet. Erre fel tessék, már rögtön a kezdés borzalmasra sikerült. A magyar női kézilabda-válogatott a csoportkör első fordulójában 31–28-ra alulmaradt a házigazda franciákkal szemben az ötkarikás játékok hivatalos nyitánya előtti napon.
A közelmúltat tekintve bőven optimistán várhattuk a magyar olimpiai csapat párizsi szereplését, Londont (2012) és Riót (2016) tekintve leginkább az aranyérmek számára lehettünk büszkék, mindkettőben nyolc alkalommal csendült a magyar Himnusz. A képet viszont némiképp árnyalta, hogy előbbin összesen 17, utóbbin 15 érmet szerzett a komplett különítmény, mármint annak szűk része.
Tokió utóbbiban, mármint az érmek darabszámát illetően ugyan nyitott (20), az aranyak tekintetében viszont zárt (6). A teljesítményt és a szereplést visszavette, más esetben fokozta, hogy a világjárvány miatt egyéves halasztást követően rendezhettek olimpiát a japánok, rendkívül szigorú egészségügyi szabályok betartása mellett, a nagyközönséget mellőzve. Párizsban a sportvilág visszakapta a sportszerető nagyközönséget, és viszont, utóbbi négyévenkénti kedvenc időtöltéséhez jutott: szurkoljunk honfitársainknak, örüljünk velük együtt, ha nyernek, sírjunk velük együtt, ha veszítenek, valamint tágítsuk világlátásunkat olyan sportágak, versenyzők megismerésével, amikről és akikről addig nem is hallottunk. A fokozott várakozásoknak azonban ára is volt.
A sportvilágnak meg kellett fizetnie a kimaradt egy évért.
A máskor négy évre kiporciózott menüt ezúttal három évbe kellett zsúfolni. Kimaradt az olimpia utáni, szokásosan a feltöltődésre szánt év, versenyzőnek, szakembernek, sportvezetőnek egyaránt, és a rá következő három sem a megszokott mederben zajlott, hanem oda bepréselődött a hiányzó esztendő. Különösen idén pörögtek fel az események, és vettek szinte kezelhetetlen, abnormálisba hajló ívet. Kis túlzással két olimpiát tudott le a sportvilág: egyet Párizsban két és fél hét alatt, és még egyet azt megelőző bő fél évben. Igazán embert és sportolót próbáló időszak volt, kevesek tolták végig teljes intenzitással, a legtöbben átmentek taktikusba, ha lehetőségük volt rá. Mert a kvalifikációs és szponzori rendszer nem feltétlen nagy támogatója ennek a taktikázásnak.
Kell a folyamatos szereplés vagy az áttételes állandó jelenlét, hogy a közvélemény kellően felcsigázott legyen, amikor fellobban a láng, és ne júliusban egy kellően forró péntek délután, fárasztó munkahét után hazatérve szembesüljön azzal, hogy itt bizony 16 napon át olimpia folyik majd még a csapból is.
A sűrű versenyprogramnak, a magyar olimpiai csapat létszámának köszönhetően ebben aligha volt hiány: 20 sportágban 178 sportolónk indulhatott, köztük két labdajátékban négy együttesünk. A női kézisek első vereségét lábon kihordva máris érkezett aztán a következő, a világnak napokon át beszédtémát okot adó olimpiás program, a városba, ott a Szajnára kivitt megnyitóval.
Nem gondolnánk, hogy ennek hatására, de csapatunk az első komplett versenynapon, szombaton nem a legjobbját hozta: a férfi kézisek a továbbjutás szempontjából is fontos, ki-ki meccset buktak el Egyiptommal szemben, a női vízilabdázók pedig szintén vereséggel mutatkoztak be, közben a nap negatív szenzációjaként a háromszoros olimpiai bajnok, kétszeres címvédő kardvívó Szilágyi Áron az egyéni küzdelmek első meccsét elbukta egy olimpiai újonc, szinte ismeretlen kanadai ellenféllel szemben.
Mint egy korty víz a sivatagban, úgy kellett a párbajtőrvívó Muhari Eszter bronzérme.
A döcögősebb kezdés után azért csak beindult aztán a verkli. Igaz, az első aranyéremre hat napot, és az úszó Kós Hubert fő számára kellett várniuk a magyaroknak. A mutató aztán hat aranyéremnél állt meg – az utolsót az öttusázó Gulyás Michelle tette a közösbe a vasárnapi zárónapon –, a további hét ezüst- és hat bronzérem mellett.
Szokás szerint több favoritunk, aranyra esélyes versenyzőnk a legfontosabb pillanatban nem tudta hozni a legjobbját, nem tudott ellenfelei fölé nőni, de ez nem volt másként a múltban sem, miért történt volna máshogyan Párizsban. Miként az is rendre előfordul, hogy olyan versenyző jön be győztesnek, dobogósnak, akit nem vártunk oda, szereplése meglepetést kelt. A legnagyobb magyar bravúr ilyen szempontból a tekvandós Márton Viviana nevéhez fűződött Párizsban.
Ami talán mégis kissé szokatlan volt, az sportolóink, szakembereink talán túlzó, a korábbiaknál sokkal impulzívabb megnyilvánulása. Esélyesként eddig sem volt könnyű feldolgozni a várakozáson aluli szereplést, de a könnycsatornák ezúttal mégis gyakrabban nyíltak meg. Az érzelmek szabadjára engedésének talán oka az odáig vezető megfeszített tempójú út lehet, de talán az is, hogy olyan terhet is vittek magukkal, amit a közvélemény és/vagy a sportvezetés részéről éreztek magukénak. Okkal vagy ok nélkül az talán a szereplést illetően mindegy is.
A négyévenkénti sportrajongás persze nagyszerű dolog. Ennél talán a négyhavonkénti, még inkább a négynaponkénti lenne jobb, és akkor nagyobb empátiával közeledne az átlagember az élsportolóhoz. Ugyanez igaz visszafelé a kommunikációra is, akit ismerünk, azt az erőviszonyok ismeretében jobban el tudunk helyezni sportága térképén, és még inkább magunkénak érezzük sikerét, bánatát.
Nehéz persze sportolói részről nyilatkozni, mesélni, amikor igazából nincs mit, vagy éppen nincs kinek, de az is nehéz, hogy drámamentes időszakot próbáljunk eladni értékes portékaként, erre nincs igény, erre nincs vevő. Ezeknek a párhuzamoknak a négyévenkénti találkozása viszont indulatokat is eredményez, amikor szurkolni ülünk le honfitársainknak, és azt látjuk, hogy őt megszúrták, megpörgették, kiesett, lemaradt, legyőzték. Sportos vájtfül kell ahhoz, hogy észrevegyük ebben a pozitív szikrát: ennek így is egyéni legjobbja volt, más közben az aktuális világbajnokkal szemben maradt alul. Ne legyünk álszentek, aki négyévente találkozik a sporttal, az erre a szakmai magyarázatra (magyarázkodásra?) kevésbé lesz fogékony. Keserűségét, bánatát, bosszúságát pedig azon vezeti le, aki a színpadon a vásárra vitte a bőrét.
Persze, aki nem mer, az nem is nyer.
Nem lehet hét sportágban összesen 24 sportolóval felvonulni egy olimpiára, hogy ők majd 19 éremmel térnek onnan haza. De ki állítja biztosra azt, hogy ehhez 100-as, 150-es, 200-as csapatlétszám szükséges, tűzben tartani több tucat sportágat, több száz olimpiai részvételre esélyes sportolót, plusz a mögöttük lévő, egyre profibb és nagyobb létszámú szakmai stábbal?
Olimpiai szereplésben, olimpiai teljesítményben mérünk, ahhoz igazítjuk a támogatást, oda koncentrálódik az utánpótlásbázis nagy része, amely olimpiák után rendre érezhető lendületet kap, különös tekintettel az ott sikeresen szereplő sportágak között. Egy sportoló nemzet esetében viszont túl rizikós a vállalás, hogy a Szajna vize mennyire szennyezett, a sodrása mennyire erős, hogy az egész olimpiai rendezésből a leginkább kritikus pontot emeljük ki, a végletekig kihegyezett megannyi riválisról nem is beszélve. Sportoló nemzetet nem lehet olimpiai teljesítményben mérni, abból a körből ki kell tudni lépni.
„Ez volt minden idők legjobb olimpiája”, hangzik el az aktuális NOB-elnök szájából a záróceremónia elengedhetetlen és ellentmondást nem tűrő kijelentése. Párizs esetében ezt annyival egészíthetjük ki, hogy ez volt minden idők legnyitottabb olimpiája. Nyitott a nemek egyenlősége felé, nyitott a kisebbséghez tartozók elfogadása felé, valamint nyitott abban a tekintetben is, hogy közelebb hozta egymáshoz a sport jeles művelőit és a sport becses kedvelőit. Akár a városi helyszínekkel, akár a részt vevő versenyzők számára ajánlott tömegközlekedési eszközökkel.
Ez nem egy hermetikusan elzárt világ, EZ A VILÁG!
Kitől mástól fogadjuk el ezt a merész újítást, mint az újkori olimpia eszme fellobbantóitól, akik a XVIII. század végén a sarkából fordították ki az akkori világrendet?
Ki teszi meg a következő lépést?
A szerző az Index sportrovatának vezetője.”
Címlap fotó: Az amerikai Noah Lyles a férfi 100 méteres síkfutás döntőjében a Párizs 2024-es olimpiai játékok kilencedik napján 2024. augusztus 4-én. A fotón a döntő több pillanata látható egy rögzített kamera szemszögéből. Fotó: Hector Vivas / Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István