„Oroszul tanultunk, kisdobossá, majd úttörővé avattak bennünket, iskolaköpenyt hordtunk, pár forintért vettünk csöpögős fagyit. Gyermeki szívünket még nem az okosteló vagy a számítógépes játék romantikája ejtette rabul, hanem a Mario Bros-é és a Trapper farmeré. Ugyanúgy szorongtunk a felnőtté válástól, mint a Z-generáció most. A tanárok talán keményebben hordtak le minket, ha nem tanultunk, a körmös szerencsére kikopott a divatból, de a fejtetőre nyomott barack még mindig virágkorát élte. LGT-t, Hobót, Cseh Tamást, a beatből szinticentrikussá vált Omegát, később Hungáriát, Első Emeletet, vagy – titokban – URH-t és Kontroll Csoportot hallgattunk.
Többségünk igyekezett meghúzni magát, nem eltévedni a labirintusban, kicsit elhalványodni, kaméleonná válni, klasszikusan beleolvadni a környezetbe. Írni egy alternatív történelmet. A hetvenes-nyolcvanas évek levegője már nem volt annyira szűk, mint korábban. Ám nem sok fogalmunk volt a közelgő változásról. Éltünk bele a világba, kivonszoltuk magunkat ünnepre, koncertre, akadályversenyre, táborba, kulturáltan kikapcsolódtunk, befűztük a kék vagy piros nyakkendőt, virággal köszöntöttük a nép puritán és bölcs vezérét, ha kellett. Elrémülve azonosultunk a barikádon elvérző kisdobossal (másodikos olvasókönyv, ha jól emlékszem). És nem hittük volna, hogy harminc-harmincöt év sem telik bele, s már nehezen képzeljük magunkat vissza a múltba, mégis mit csináltunk, mivel ütöttük el a hosszú, nyúlós, búsongós vasárnapokat, amikor nem volt mobil, se világháló. Gyorsan megöregedtünk.
De itt vagyunk, elvagyunk, ma már mi is telefonba bújunk a villamosokon. Felismersz bennünket?”
Címlap fotó: © Fortepan/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
