Az Élet nem mindig ad második esélyt.
„Mi történne, ha tudnád, hogy a következő tetted mindent megváltoztat? Egy váratlan hír, egy életet felforgató esemény – és minden, amit ma természetesnek veszel, egy pillanat alatt köddé válhat. Vajon képesek vagyunk elfogadni, hogy nem mindig a vágyaink teljesülnek, hanem valami mélyebb, időtállóbb dolog történik velünk? Képesek vagyunk bízni abban, hogy amit az Élet kínál, az hosszú távon a javunkat szolgálja?
A Kárpátaljai Hazajáró Egylet november egyik napsütötte hétvégéjén túrázni indult az Ungvári járásban található Rónafüredre (Lumsori). Innen indulva a 30 fős csapat az 1184 méter magas Mala Holicja csúcsára baktatott fel. Ez volt a KHE hatodik túraszezonjának 22. túrája, összességében, az egylet megalakulása óta pedig a 111.
November utolsó napsugarai úgy öleltek körül bennünket, mintha az ősz minden melegét ebbe a napba akarta volna sűríteni.
Az első lépésektől kezdve minden érzékünket betöltötte az ősz ezernyi színét és hangját felvonultató erdő. A levegő megtelt a lehullott falevelek ropogásával, a beszélgetések hangjával és a természet nyugodt lüktetésével.
Az emelkedő folyamatos volt, de nem túl megerőltető. Amikor végre felértünk a Mala Holicja tetejére, a látvány mindenkit elcsendesített. A nap aranyló sugaraiban fürdő táj annyira éles és tiszta volt, hogy északnyugatra még a Lengyelország területén húzódó Nyugati-Beszkidek hegyei is látszottak, sőt a Magas-Tátra és a Kárpátok legmagasabb csúcsa, a Gerlachfalvi is megmutatta magát.
A csúcson ülve a társaság csendben majszolta az uzsonnáját, és mindenki a maga módján élte át ezt a pillanatot. Volt, aki a természet szépségében gyönyörködött, mások a következő túrát tervezték, míg jómagam, szokás szerint, az élet értelmén gondolkodtam.
Az Élet nem mindig ad második esélyt.
Sosem tudhatod, mi lesz az a pillanat, ami után minden megváltozik. Lehet, hogy egy váratlan hír, egy betegség vagy az élet egy másik fordulata már nem engedi, hogy úgy éld az életed, ahogy eddig. Ez bármennyire is ijesztő, mégsem élhetünk folyton e félelem árnyékában. Tudatosítanunk kell magunkban: ne a múlton rágódjunk, és ne a jövő miatt aggodalmaskodjunk, hanem örüljünk annak, ami most van, úgy, ahogy van.
Hiszen attól, hogy szerintünk épp az, amiben vagyunk, nem a legideálisabb helyzet, attól még ez a valóság, és ebből kell kihoznunk a legtöbbet.
Sokszor hisszük azt, hogy tudjuk, mire van szükségünk. Vágyunk valami után, terveket készítünk, és ragaszkodunk hozzájuk. De az Élet nem mindig azt adja, amit akarunk. Gyakran inkább azt, ami valóban a javunkat szolgálja – még akkor is, ha ezt először nem látjuk be.
Ahogy a csúcsról elindultunk lefelé, ez a gondolat motoszkált bennem.
Az Élet útján néha fájdalmas döntéseket kell hoznunk.
Vajon mi a fájdalmasabb, elengedni valakit, akit szeretsz, vagy ragaszkodni valakihez, aki nem szeret viszont?
Mi a szomorúbb, megismerni valakit épp csak annyira, hogy többet akarj belőle, és elveszíteni, vagy soha nem is találkozni vele, és annyi örömöt, lélekrendítő érzést se kapni tőle, mint amennyit azalatt a rövid idő alatt kaptál, amíg együtt voltatok?
Bármi is történik, merjünk felemelni a fejünket, hogy ne csak a lábunk elé nézzünk, hanem meglássuk a horizontot – és azt, hogy minden lépés valami nagyobb cél felé vezet.
A 12 kilométeres túra emlékeztető volt arra, hogy az Élet ajándékait nem mindig csillogó csomagolásban kapjuk. „
Fotó: KISZó
Eredeti írás: Simon Rita (Rónafüred–Ungvár)
