Az orosz–amerikai tárgyalások miatt félő, hogy a történelem megismétli önmagát
szerkeszto 
„Múlt héten az Egyesült Államok és Oroszország Rijádban egyeztetett egymással az orosz–ukrán háborúról, valamint Moszkva és Washington kapcsolatainak helyreállításáról. Azonban sokakat aggodalommal töltött el, hogy a szaúdi fővárosban megrendezett eseményre (ahol már egy Trump–Putyin elnöki találkozót is belengettek) sem az Európai Unió, sem Ukrajna képviselői nem kaptak meghívást. Mutatjuk azokat az alkalmakat az elmúlt bő száz évből, amikor a nagyhatalmak a kelet-európaiak feje felett egyezkedtek.
Amennyiben Donald Trump amerikai elnök úgy döntene, hogy Ukrajna és európai szövetségesei nélkül kötne megállapodást Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, azzal már-már történelmi hagyományt elevenítene fel. A világnak ebben a térségében ugyanis nem lenne példa nélküli, ha Ukrajna végül nem kapna meghívást a saját sorsáról szóló tárgyalásokra.
Kelet-Európa már évszázadok óta a nagyhatalmak ütközőzónája. A XVIII. században a térség nagy részét – köztük a mai Ukrajna nyugati területeit – birtokló Lengyel–Litván Nemzetközösséget Oroszország, Poroszország és Ausztria három különböző alkalommal osztotta fel: 1772-ben, 1793-ban és 1795-ben.
A napóleoni háborúk végén, 1815-ben történt egy negyedik felosztás is. Az úgynevezett bécsi kongresszuson a legendás francia hadvezér által létrehozott lengyel bábállamot, a Varsói Hercegséget szabdalták darabokra a nagyhatalmak, de akkor már Franciaország és Nagy-Britannia részvételével. Kelet-Európa akkor megrajzolt határai egy évszázadig, vagyis az első világháború végéig fennálltak. A térséget ez a három állam osztotta fel egymás között ismét: Poroszország (amely a Német Császárság elődállama volt), Oroszország és Ausztria (amely az 1867-es kiegyezéstől Osztrák–Magyar Monarchiaként ismert).
Aztán az első világháborúban ez a status quo felborult. A 20. század viharos első felében bizonyos területek, például a Baltikum, a mai Ukrajna vagy éppen Lengyelország többször is gazdát cserélt. A harcok lezárultával pedig a nagyhatalmak a kelet-európai népek képviselői nélkül döntöttek a térség további sorsáról, és mint később kiderült, a legtöbb ilyen megállapodás katasztrofálisan félresikerült, mert nem tudta tartósan garantálni a békét.
1918: breszt-litovszki béke
Az ukrán állam történelme szorosan összefonódott az egyik ilyen nagyhatalmi osztozkodással, ugyanis az első, független ukrán állam az 1918. március 3-án aláírt breszt-litovszki békét követő anarchikus időszakban jött létre.
Az első világháború keleti hadszínterén komoly fordulat állt be, miután Oroszországban 1917-ben forradalom tört ki. Az országban uralkodó polgárháborús állapotok miatt az orosz forradalmi kormány Lev Trockij által vezetett delegációja béketárgyalásokba kezdett a központi hatalmakkal, és különbékét kötött velük.
Ennek a német–orosz megállapodásnak az értelmében Kelet-Európa nagy része lényegében német befolyási övezetté vált volna, legalábbis akkor, ha néhány hónappal később a háborúban rendkívül kimerült Német Császárság nem omlik össze, és veszíti el a világháborút. A breszt-litovszki béke tárgyalóasztalánál a Monarchia, az Oszmán Birodalom és Bulgária is helyet kapott, de ezeknek az országoknak komoly befolyása nem volt a megállapodásra.
Mivel a németek a márciusi béke után a hatalmas megszerzett területet nem tudták megtartani, az oroszok pedig a saját polgárháborújukkal voltak elfoglalva, a nagyhatalmak gyengeségét kihasználva a kelet-európai országok kikiáltották a függetlenségüket. Így váltak függetlenné Ukrajna, Lengyelország, Finnország és a balti államok. A bolsevikok viszont nem egészen egy évvel később érvénytelennek nyilvánították a békét, és megpróbálták visszaszerezni a cárság korábbi területeit. Ukrajna szabadságharcot vívott a Szovjetunióval, de alulmaradt, a Baltikum államai és Lengyelország viszont a második világháború elejéig megóvták a függetlenségüket.
1938: a müncheni egyezmény
Miközben a kelet-európai viszonyok 18 év alatt konszolidálódtak, 1936-tól kezdődően a náci Németország már elkezdett komolyan mozgolódni. Ebben az évben a német csapatok bevonultak a versailles-i szerződésben demilitarizált Rajna-vidékre. A feszültség folyamatosan nőtt a kontinensen, két évvel később, 1938 márciusában a Wehrmacht megszállta Ausztriát. Csehszlovákiában pedig a német szolgálatok komoly felforgató tevékenységet végeztek, amelynek eredményeképp a többnemzetiségű államban felerősödtek az etnikai feszültségek a csehek, a szlovákok, a németek és magyarok között. Adolf Hitler igényt tartott a Csehszlovákia Szudéta-vidéknek nevezett határterületeire, ahol nagyrészt németek laktak.”
Címlap fotó: A német tankok Csehszlovákia megszállását követően 1939. március 15-én Prágában, Csehszlovákiában© Fotó Keystone / Hulton Archive / Getty Images Hungary
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
