szerkeszto 
„Jung szerint a kollektív tudattalanban az erdő az ismeretlent, a legmélyebb, eltitkolt érzéseket jeleníti meg. És valóban, a népmeséktől kezdve a fantasy regényekig, az erdők mindig is titokzatosak és rejtélyesek voltak. De nemcsak a meseírók számára rejthet titkokat az erdő, a tudósokat is meglepte, hogy a wood wide webnek nevezett gombafonal-hálózat milyen komplex módon kapcsolja össze a fákat, milyen láthatatlan rendszert hoz létre. Nem csoda, hogy az erdők a társasjátékok készítőinek figyelmét is gyakran felkeltették és nem egy olyan játék született, aminek a középpontjában valamiképpen az erdő áll. Most ilyen témájú játékokat mutatunk be.
Acélfenyves
Az Acélfenyves egy elképzelt erdőben játszódik, ahol a hegyeket az acélkérgűek, míg a fákkal borított részeket a fenyvesjárók lakják. Ez a két nép időtlen idők óta áll harcban egymással, hogy megszerezze az uralmat a vidék felett. Az acélkérgűek a gépesítésben, bányászatban hisznek, hatalmas fúrógéppel járják a hegyeket, hogy kristályokat bányásszanak, amikkel aztán még hatalmasabb kohókat építhetnek, hogy a vas és acél országává tegyék az erdőt. Ezzel szemben a fenyvesjárók a navi’ik módjára olvadnak egybe a fák szellemeivel és természetesen szelektíven gyűjtik a hulladékot. A felállásnak megfelelően a játékot alapvetően két személynek tervezték, bár akár egyedül is játszhat valaki robot ellenféllel szemben. Elsőre talán meglepőnek hangzik, hogy egy társassal csak ketten lehet játszani, de azért az elmúlt pár ezer évben elég nagy karriert futottak be olyan társasjátékok, mint a sakk, a go vagy akár malom, amelyek két személyre lettek kitalálva.
Az, hogy két alapvetően más filozófiájú nép harcol egymással, a szabályokban is megjelenik: csak a harc az, amit mindkét nép ugyanúgy csinál, de a mozgás és a győzelem feltételei is teljesen mások a két játékosnál. Az acélkérgűek akkor nyernek, ha három kohót felépítenek a külső hegységekben, a fenyvesjárók pedig akkor, ha megtalálnak három elrejtett totemet és azokat sikerül kivinniük a pálya szélén levő erdőkbe. Aszimmetrikus játékról van tehát szó, ahol tulajdonképpen teljesen más játékot játszik a két játékos. Ezekkel a játékokkal (például koronázatlan királyukkal, a Roottal szemben is) az a legnagyobb kritika, hogy csak akkor igazán élvezetesek, ha valaki az összes játékosra vonatkozó szabályokat ismeri, így aztán az egész társasozás legkellemetlenebb része, a szabálytanulás sokkal több időt vesz el a játéktól. Az Acélfenyves azzal kerüli el ezt a csapdát, hogy nagyon kevés alapszabályt használ, a részletek a felhúzott kártyákon vannak, amikkel az akciókat végrehajthatjuk.
Ezek a kártyák hármas szerepet töltenek be a játékban, kártya kijátszásával tudunk akciókat végrehajtani, azokat használhatjuk a csatában, és egyes akcióknál költségként adhatunk be kártyákat. Mindkét frakciónak van három-három olyan kártyája, amiket a kör végén mindig visszakapnak, így a győzelmi feltételek teljesítéséhez szükséges akciók mindig a lehetőségek között vannak. A kétféle frakció nagyon eltérő gondolkodást kíván meg, az acélkérgűek nagy seregeket mozgatnak fel-alá, sok kristályt gyűjtenek be minden körben, és a legnagyobb gondjuk, hogy nem tudnak mindenhol egyszerre ott lenni. A fenyvesjárók viszont gerillákként surrannak ide-oda, a kristályokat (amik nekik nem annyira fontosak) ellopkodják az ellenféltől, nagyon sok borsot tudnak törni az acélkérgűek orra alá, de nyílt csatában ritkán van esélyük ellenük.
Egy játszma nincs egy óra, és végig tele van izgalommal. A modern társasok dinamikája szinte mindig az, hogy lassan, lépésről lépésre építünk ki egy rendszert, ami eleinte nem is nagyon látszik, de aztán a végjátékban mozgásba lendül és a Kalevala szampójához hasonlóan ontja a győzelmi pontokat. Na, az Acélfenyves nem így működik. Itt nincs idő arra, hogy aprólékosan felépítsük a gépezetünket, mert közben az ellenfél egyik pillanatról a másikra összeszedi a győzelméhez szükséges dolgokat. Ez azt is jelenti, hogy legalább olyan fontos a másikat akadályozni, mint a saját pecsenyénket sütögetni, és azt is, hogy a hibáink bizony visszaköszönnek, méghozzá elég hamar.
A játékot a hazai Mindclash Games jelentette meg, amely korábban a nagyon összetett és számtalan komponensből álló, nagy dobozos játékaikkal vívott ki nemzetközi elismerést. A játékélmény mellett ezeknél mindenki szuperlatívuszokban beszélt a grafikáról és a komponensek minőségéről is. Az Acélfenyves azokhoz képest igazán szerény méretű játék, de a kivitelezése ennek is felsőfokú. A szép, és a világot remekül megteremtő grafika mellett a legjobb húzás, hogy az acélkérgűek seregeit fémkorongok jelképezik, míg a fenyvesjárók seregei és jelzői fából vannak – ez az egyszerű ötlet nagyon sokat segít abban, hogy egy pillanat alatt a népünk öntudatos tagjának érezzük magunkat, aki mélyen megveti az ellenfelet. Márpedig egy ilyen párbajhoz ennél jobb hozzáállás nem kell.”
Címlap fotó: Telex
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
