
Borítókép: Szollár Zsófi / Index
„„Mikor lesz itt már, ó, Amerika?”
(Beatrice: Operettország)
Véget ért az OTP Bank Liga és a Merkantil Bank Liga 2024/25-ös bajnoki idénye. A leánykori nevén NBI-nek nevezett bajnokságból kiesett a néhány éve még csodacsapatként számontartott Kecskeméti TE, valamint a 2010-es évek klubetalonja, a Fehérvár FC, helyüket az NBII-ből feljutva a „keleti végvár”, a Kisvárda Master Good, illetve a „története során először a legmagasabb bajnoki osztályban való szereplés lehetőségét kiharcoló szimpatikus kiscsapat”, a kazincbarcikai Kolor City veszi át. Velük lesz igazán színes a jövő évi első osztályú magyar bajnokság.
A 2024/25-ös magyar futballidény mindkét osztályban a végletekig kiélezett volt. Az utolsó fordulóban dőlt el az első osztályban a bajnoki cím a Ferencváros és a Puskás Akadémia, a kiesés a Fehérvár FC és a DVSC, a másodosztályban a feljutás a Kolorcity és a Vasas között. Egyébként is, a diákjaim mérése szerint a 12 csapatos első osztályú magyar futballbajnokság az egyik legkompetitívebb versenyrendszer Európában, hiszen minden csapat fordulóról fordulóra érdekelt az eredményben, vagy a nemzetközi kupákban való indulás jogát biztosító helyezés megszerzése, vagy a kiesés elkerülése okán.
Hogy maga a játék, a futball jobb minőségű lett-e, arról megoszlanak a vélemények. Mérkőzésre járó emberként, aki hétvégenként a televízióban is inkább három magyar meccset néz, mint kettőt, úgy látom, a 2020-as évek magyar bajnoki futballja nézhetőbb, mint korábban. Két-három éve azért lelkesebb voltam, mintha azóta nem a remélt ütemben „csatlakoznánk Európához”, de mondom, ez szubjektív.
Ha már Európa. Futballvállalataink adott évi nemzetközi teljesítményét az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) által számolt klubegyütthatóval, a magyar csapatok UEFA Bajnokok Ligájában, az Európa-ligában és a Konferencialigában szerzett pontjainak összességével mérhetjük. Az elmúlt másfél évtizedben kétszer, 2020/2021-ben és 2022/2023-ban sikerült a legjobb 20 ország közé kerülnünk az összesített éves rangsorban, a Ferencváros vezérletével a legtöbb pontot éppen a mögöttünk hagyott szezonban gyűjtötték a nemzetközi kupaszereplők.
Az látszik, hogy a futballfejlesztés beindulását követő hullámvölgy (2013–2018) után a 2020-as évekre sikerült az európai nemzetközi klubversenyrendszerekben az 54 UEFA-tagország rangsorának első felébe tartósan beverekednie magát a magyar futballnak. Magyarán, klubfutballunk az elmúlt években nemzetközi szinten jobban teljesít – mint korábban.
A kiélezett, tétre menő futballbajnokságnak, a klubfutball nemzetközi részsikerei mellett a válogatott olykor mesés szereplésének, valamint a modern futball első magyar nemzetközi sztárja, Szoboszlai Dominik liverpooli karrierjének nem elhanyagolható mértékben köszönhetően az elmúlt öt évben évről évre nőtt a bajnoki mérkőzések átlagos nézőszáma.
Az utóbbi két évben már négyezernél is több szurkoló volt átlagosan egy bajnoki mérkőzésen. A Ferencváros nem csak az Üllői úton népszerű, de már Debrecenben, Diósgyőrben vagy Nyíregyházán sem csak a franzstadtiak látogatásakor teltek meg a lelátók, hanem például akkor is, amikor egymás ellen játszottak.
Ennek kapcsán még két fontos tényezőről érdemes szólni – a stadionfejlesztésekről és a magyar sportmenedzsment-szaktudás és -kultúra épüléséről. Nagyon helyes és jó kormányzati döntés volt a stadionok megújításának a programja. Kár, hogy nem maradt meg mementóként egy kis darab a 90-es évek Illovszky- vagy Hidegkuti-stadionjából – csak hogy emlékeztessék a „Stop stadion!” propagandistákat arra, honnan indultunk. Hogy még az akkori belvárosi romkocsmák is jobb állapotban voltak, mint a települések legnagyobb kulturális, szórakoztatóipari létesítményei.
A sportmenedzsment-tudás is megújult az elmúlt évtizedben, sok képzett, tehetséges fiatal került be az iparágba középvezetői szinten, a nagyvállalatok, mint például a MOL vagy a Telekom aktívabb futballpiaci jelenléte pedig ki is kényszeríti a magas(abb) szintű kiszolgálást például az üzleti (B2B) szolgáltatásokban.
Ugyanaz másképp
Azért mindez nézhető más szemszögből is.
Kezdjük a kiélezett bajnoksággal. Sportközgazdasági szempontból ez nagyon rendben lenne akkor, ha minden szereplő nagyságrendileg azonos pénzügyi feltételekkel versenyezne. De közülük az egyik, a Ferencváros TC, nagyon nem egyenlő. Ehhez képest a Magyar Kupát három éve az állandó kiesőjelölt ZTE és a ma már a másodosztályban is éppen csak bent maradó Budafok döntötte el egymás között. Van ilyen. A labda gömbölyű, ezért szeretjük a focit – és egyéb csacskaságok. Tavaly a döntőben a Paks legyőzte a jóval erősebb gazdasági háttérrel rendelkező Fradit.
Azért ez már túlzás. Nincs rendjén, hogy a nagyfiúk kétszer egymás után a körön kívül maradnak.
Erre mi történik idén? Megint csak a Paks nyer. Nem fűznék semmit a no kommenthez. És ahhoz sem, hogy a Fradi csak az utolsó fordulóban nyerte meg a bajnokságot egy falusi kiscsapattal szemben (bocs, Felcsút-rajongók), ahelyett, hogy már fordulókkal korábban sorfalat álltak volna nekik az ellenfelek.
A közönségszám-növekedés örömteli, csak ezzel is van egy kis bibi. Arra nem is térnék ki, hogy a mérkőzéslátogatást sok helyen nem egyszer a „futball népszerűsítésére” használják – értsd, sok a tiszteletjegy –, hanem inkább arra, hogy a stadionkapacitás-kihasználtság továbbra sem a nemzetgazdaság húzóágazata.
„Tisztességes”, azaz a közérték szempontjából elvárható átlagos látogatottságot igazából csak a Nyíregyháza Spartacus Városi Stadionja produkált (71 százalékos kihasználtság), ezen kívül 50 százalék feletti töltöttséget egyetlen csapat tudott csak hozni, tá-dááám, az MTK Budapest. Az esetükben az 56 százalékos kapacitáskihasználtság amúgy 2974 fős átlagnézőszámot jelent. Arányaiban a legkevesebben éppen Székesfehérváron látogatták a mérkőzéseket (23 százalék). (Adatok forrása: transfermarkt.com, saját számítás)
A közvéleményt leginkább az foglalkoztatja, hogy kik és mennyiért játszanak a pályán. Az utóbbival most nem foglalkoznék, írtam már korábban erről, biztos fogok is még. A „kik játszanak?” kérdéskör két dimenziója a külföldiek száma és a magyar labdarúgó utánpótlás-nevelés, a futballakadémia rendszerhatékonysága.
Ha a Fradi 25 külföldivel bejut a jövő évi budapesti (!) Bajnokok Ligája döntőjébe, akkor csak a legelvetemültebb Orbán-gyűlölők fogják az idegenlégiót szóvá tenni. Igaz, ha a Paks FC ugyanennyi magyar állampolgárral az Európa Ligát nyeri, akkor az jó ellenpont lesz. Mindezzel együtt, azért az talán túlzás, hogy a tavaszi ETO FC–Puskás Akadémia (!) FC-mérkőzésen 19 különböző nemzet játékosa lépett pályára. (Ez még Rejtő Jenőn is kifogott volna.)
Az akadémiai rendszer termelési hatékonyságát kritizálókkal sokban értek egyet, azt én is problémásnak gondolom. Nem mennék bele a szintén politikai ideológia vezérelte „Szoboszlai Dominik sikere mennyiben a magyar futballképzés terméke?”-vitába (spoiler: részben igen), de azt állítom, a magyar futballakadémiák túltermelési válságban szenvednek. Túl sok olyan játékos kerül ki évről évre az akadémiákról, akiknek a játékjoga még Magyarországon sem túl értékes, és alig van köztük nemzetközileg piacképes játékjoggal rendelkező játékos.
És megint egy (megértő, jóindulatú) lábjegyzet: sokféle tapasztalat van arról, hogy az invesztíció nem egyik napról a másikra hoz eredményt a sportban, az eredményekhez idő kell. A magyar hivatásos futball sok területén is 10 év után kezdtek pozitív irányba változni a dolgok, reménykedjünk, előbb-utóbb a transzferpiacon is bankot robbantunk.
Még egy szó a menedzsmentről. Azért az a kommunikációs ámokfutás, amit az amúgy „kiváló szakmai munkát végző” Bognár György, a Paks FC vezetőedzője, valamint „a kiváló sportvezető”, Kubatov Gábor, a Ferencváros elnöke az idei kupadöntő után rendezett, azt sejteti, maradt még dolgunk a sportvezető-képzésben.
A homokra épült város
Bár az írás eddig a „vannak még hibák, de jó irányba tartunk, elvtársak!” felé navigálta magát, ez a cikk mégsem erről szól. Igaz, eltagadhatatlannak gondolom azokat a pozitív változásokat, amik a magyar sportban, azon belül a labdarúgásban végbemennek, és ezek közül sokat valóban közértéknek is gondolok – ha a futballról komolyan, mint közügyről beszélünk, erről is kell szólni –, de a „vannak még hibák”-szemlélettel szemben sokkal rosszabbnak látom a helyzetet. Még azokhoz képest is, akik a futballfejlesztéssel szembeni kritikájukat kormányellenes politikai platformnak tekintik.
A magyar sportfejlesztésnek általában, benne a labdarúgás fejlesztésének ugyanis alig van köze a valósághoz abban az értelemben, hogy a magyar hivatásos futball homokra épült ház, hiányoznak a gazdasági alapjai. Itt szinte semmi sem az, aminek látszik. Az UEFA kimutatása (a The European Club Finance and Investment Landscape éves jelentései) szerint 2023/2024-ben – ez a legfrissebb kimutatás – az OTP Bank Liga csapatai Európában a 20. legtöbb bevételt termelték, ami egyébként messze jobb, mint például a magyar gazdaság versenyképességi rangsorban elfoglalt helye.
A bevételszerkezet viszont egyedülálló volt a top 20-ban. A mérkőzésnapi bevételek mindössze 2 százalékot tettek ki az összbevételből, ami messze a legrosszabb ebben a körben (nesze neked, közönségszám-növekedés!), de az UEFA pénzdíjakból való részesedésében sincs rosszabb nálunk (7 százalék) (nesze neked, javuló nemzetközi eredményesség!). Ellenben mi vagyunk az elsők a top 20-ban abban, hogy kiugróan magas az „egyéb nem kereskedelmi” bevételek aránya, ez adja a magyar hivatásos futball bevételeinek felét. (Ezen bevételek többségét támogatások és adományok teszik ki, bár a 2023-as általános növekedés a magasabb rendkívüli bevételekből származott, jegyzi meg az UEFA. Egyébként is az a gyanúm, hogy a magyar csapatok számvitele következetlen abban, hogy az egyes bevételi tételeket melyik sorra könyvelik el.)
A transzferpiacon is inkább nettó játékjogvásárlók, mint eladók voltunk összességében, tehát inkább veszünk játékjogot, mint értékesítünk (nesze neked, akadémiai képzés!).
Sokakkal ellentétben a magyar futball legnagyobb problémájának nem a kormányzat és a költségvetés inkább közvetett, mint közvetlen jelenlét gondolom. Egyrészt mindenütt jelen van az állam a futballipar környezetében – a franciáknál és a belgáknál például 25 százalékos volt az „egyéb nem kereskedelmi” bevételek aránya 2023-ban –, másrészt értem én például a Szerencsejáték Zrt. mint állami vállalat sportszponzorálásával kapcsolatos felvetéseket, de hát hol hirdesse magát a Tippmix? A Diótörő balettelőadásán? Teszem fel ezt a kérdést annak fényében is, hogy az a gyanúm, a magánszféra sem játszik tisztán: elég csak a futballtulajdonosi kör alvállalkozóit és a futballhirdetőket összevetni. Egyébként a Bajnokok Ligáját idén megnyerő Paris Saint-Germain FC vagy a két évvel ezelőtti bajnok Manchester City tulajdonosi köre is ezer szállal kapcsolódik a saját államukhoz.
A problémát abban látom, hogy a magyar futballban szinte teljesen hiányzik a profitkényszer.
Nem a bevételek növelésének szándéka, ez így-úgy megvan, hanem az a motor, hogy a futballtulajdonlásból a szereplők közvetlenül, tehát nem áttételes üzleteken keresztül termeljenek hasznot maguknak. És a magyar futballfejlesztés iránya alig kínál erre lehetőséget és ösztönzőt.
Két tényezőre hadd hozzak példát. A stadionok tényleg kiválóak, csak éppen a többségük kevéssé funkcionál modern szórakoztatóipari egységként, kínálatuk megragadt a 80-as évek vasúti restijeinek olcsó rántott húsos szendvics-ropi-sör-sportinduló színvonalán. Ténylegesen és szimbolikusan is. Másrészt a magyar piac mérete szinte lehetetlenné teszi a számottevő nemzetközi eredmények és üzleti alapon hosszú távon fenntartható működés dilemmájának feloldását. A kettő együtt nem megy. És miközben tényleg leveszem a kalapomat és lengetem a Kazincbarcika futballcsapatának nagyszerű teljesítménye előtt, ebből a szempontból velük is csak eggyel többen vagyunk, sűrűbben nem.
Érdemes megnézni az alábbi ábrát, ami azt mutatja, hogy az elmúlt 35 év dekádjaiban, illetve a jövő idényben mekkora volt az átlagos piacméret. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy a lokális hatásoknak – a Ferencváros és az MTK kivételével – Budapesten is van jelentősége (Újpest, Kispest, Angyalföld, Csepel), feltüntettem a budapesti csapatok kerületi piacának méretváltozását is.
Az látható, hogy míg például 2000-ben egy vidéki futballcsapatra átlagosan 104 ezer lakos jutott, jövőre ez a szám 77 ezer fő lesz, ezzel párhuzamosan pedig a budapesti kerületi piacméretek is romlanak. 25 évvel ezelőtt Magyarország 30%-a élt NBI-es futballcsapat székhelyén, jövőre ez az arány 24% lesz, benne Budapesttel. És persze remek hangulatú „keleti rangadók” lesznek – öt csapat jön Kelet-Magyarországról –, de a térség nem a kiugróan magas vásárlóerejéről híres.
Alternatíva persze, ha tényleg nem számít a lokális piac, hiszen, ha az MLSZ-hez köthető központi bevételek mindent befednek, akkor viszont tényleg bárhol lehet NBI-es futballcsapat. Akár a 37 lakosú Zebeckén is, ahol a kocsma, a templom és az ATM mellé NBI-es tagság is járhatna – a zebeckeiek sem alábbvalóak a többi magyarnál –, a csapatban frissen végzett futballakadémisták feszíthetnének a digitális kijelzőkön megjelenő lóherék előtt.
Operettország – énekelte meg 1988-ban az akkori Magyarországot a Beatrice együttes, abban az időben, amikor a változások szele fújt. Hogy mit is gondoltunk akkor arról, mi lesz a változások iránya, ma már sokféleképpen emlékszünk. Én úgy, hogy abban reménykedtem, Amerikából bejön a zene („Jaj, de jó!”) – hogy egy másik Nagy Feró által énekelt dalt, egy Bikini-számot idézzek meg.
De közel negyven év távlatában néha az az érzésem, a sportban velünk maradt az Operettország. A Marica grófnő díszletei felújításra kerültek, látványosak, csillogóak (jaj, de jó!), ami még akkor is szívmelengető, ha a díszletekben és mögöttük felsejlik a gagyi. A zenekar sok vendégművésszel húzza a „Szép város Kolozsvár”-t, a zenészeknek fogalmuk sincs, mit is jelent a zsöllyékben ülőknek az a sor, hogy „majd ott lakunk a Szamosnál, hol minden piros, fehér, zöldben jár”, a Liszt Ferenc mellett pedig még másik kilenc államilag finanszírozott zeneakadémia ontja a prímásokat, a tehetségeket, akiknek túlnyomó többsége legfeljebb a Megyeri Csárdában fog fellépni, nem pedig a New York-i Metropolitanben.
Itt tartunk 2025 nyarán. De egyszer úgyis beköszön majd hozzánk Valóság nevű nagybátyánk.
A szerző sportközgazdász.
A cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)”
Fotó: index.hu
Eredeti írás: Dénes Ferenc