Kós Zoltán 
Ukrajnából szeretettel - AI illusztráció
„Csak egyetlen dolgot tudok elmondani arról, hogy milyen a háború Vietnámban…” – kezdi híres beszédét Forrest Gump. Tartsa fel a kezét, akinek azonnal beugrott a jelenet!
Csak ennyit tudok elmondani arról, hogy milyen a háború Ukrajnában – mondhatom én, aki még csak nem is láttam a háborút.
Megérkezés a határra. Éjjel tizenegy körül belépünk a senkiföldjére, elől-hátul járművek tucatja. Bemutatjuk az útleveleket. Az ügyintéző ablaka (fortocska) elé járulunk, hogy a fényképeket egyeztesse az arcunkkal. Beüti a számítógépbe az adatokat, majd becsapja a kis ablakot és elszalad a központi épület felé. Kezében az útleveleink. Még nem jött vissza, de egy marcona silbak utasít, hogy a járművel álljunk ki a sorból. A megadott helyre parkolás után megjelenik két szolgálatos és udvariasan kérik a csomagtartó, motorháztető felnyitását. Színleg motoszkálnak, semmi feltűnő. Hamarosan megjelenik további hat egyenruhás, kettőnél száloptikás kamera. Precíz vizsgálat indul, minden rést, üreget megtekintenek, valamit keresnek. De nem találnak semmit. A közelből odakerül két hosszú asztal, mint a piaci standok. Felszólítanak, hogy minden csomagot rakjunk ki ezekre. Elkezdődik a csomagok ellenőrzése. Minden ruhadarab, párna, okmány, tárca, gyógyszerek, vércukormérő egyre nagyobb kupacban az asztalon. Az autóból kikerül eközben az ülés, az ajtón bebújnak, a csomagtartón kimásznak. A száloptikákkal a kárpitok alá nézegetnek, mindent kopogtatnak, nyomkodnak. Valamit nagyon keresnek.
De nem találnak semmit.
Éjfél van, ritkulnak az autók a senkiföldjén. Inzulinos és vércukormérős tokok a földre esve – csak rá ne taposson valaki! – a gyógyszeres tasak vizsgálatához új munkatárs érkezik… – Pakolják ki a zsebeiket! – valamit nagyon találni akarnak. De nem találnak semmit. Szétválasztanak bennünket, egyesével a központi épületbe kísérnek „kis beszélgetés”-re. A kérdések többnyire szokványosak, ha nem szórták volna szét a gyógyszereinket, talán még humorosan is válaszolnánk némelyikre. De nincs helye a viccnek, ez itt a hatóság. Komor őrei teljes tudatában vannak hatalmuknak, így is végzik a dolgukat. Igen – a hatalmuk teljes tudatában. Kézről-kézre adják okmányainkat, vele együtt bennünket is, mind más módon faggat és vizsgál. Húzd meg, ereszd meg, vagy jó zsaru, rossz zsaru? Igen, ez történik. A részleteket hosszú és fárasztó lenne elmondani, így azok majd talán egy másik történetben következnek.
Hajnali négy körül gyalog megjelennek az első átkelők, a határon túli munkahelyeikre igyekeznek. Hat körül már tele a senkiföldje, gyalog, kerékpárral, autókkal igyekeznek átjutni az Európai Unió területére. Gyorsan halad velük a sor. A dohányzóban álldogál két civilruhás, akik éjjel kérdezgettek. Megkérdezzük, maguk egyáltalán kicsodák? – Hümmögés. – Milyen alakulat? – Hümmögés. – Konkrétan melyik szervezettől vannak? Mert eddig nem mondtak semmit erről az egészről. – Rendőrség – a válasz. – Milyen rendőrség? – Kriminal. – Bűnügyi rendőrség, miféle bűnügyet keresnek, amikor még be sem léptünk az országba? – Hümmögés. Megtörtént a váltás, éjjeli szórakoztatóink helyett új, pihent csapat érkezik. – Reggel már magasan jár a nap, amikor átadják az okmányokat és elengednek.
Az ország olyan, mint ahogy a szovjetek hagyták, amikor kivonultak. Na, nem olyan, azóta kicsit kopottabb, pl. a szovjet aszfalt elkopott a hídról, helyén a korábbi, talán K. u. K. macskakövön megy a forgalom.
Ahová behívnak, megkérnek, a telefonok maradjanak az autóban, vagy az udvaron. – Biztosan alszik valaki, akit nem kellene zavarni, ha cseng – gondolom én jóhiszeműen. Ha az udvaron ültetnek le, megkérnek, hogy a telefonokat hagyjuk az autóban, vagy rakjuk le a házban. Itt szinte biztosan nem azért, hogy ne zavarjunk senkit az álmában, ha cseng. Meghallgatva a határon történteket, azt feleli egyik helybéli: – És képzeljétek el, hogy itt mi folyamatosan ebben élünk! – Az utcákon nincsenek férfi ak. Elfogytak, elszöktek vagy bujkálnak. A városokon kívül gyanakvó tekintetek kísérik a járművünket. Mondjunk csak „gyanakvót”!
A részleteket hosszú és fárasztó lenne elmesélni, így azok majd talán egy másik történetben következnek.
Visszafelé ugyanazok vannak a határon szolgálatban, akik „éjjeli társaságunk” voltak. Az autót meglátva hátrahőköl az egyik. Döbbenten néz ránk az ablakon keresztül. Próbál barátságosnak mutatkozni, a régi, „én csak a munkámat végeztem” történet. A fortocska előtt állunk, okmányellenőrzésre, az ügyintéző pötyögi az adatokat a gépén. Becsapja az ablakot és kezében az útlevelekkel irány a központi épület. Onnan egy másik ügyintéző fülkéhez, majd oda-vissza néhányszor ezeken az utakon. „Valami nem stimmel, ezek itt vannak.” – van az arcára írva. Kétórányi „Uramisten!”-t követően végre okmányainkkal a kézben elindulunk.
Elindulnánk, de egy éjszakai ismerős haragosan áll az autó mögött és azt sziszegi, hogy „nem szabad ott tartózkodni huzamosan”. Mondanánk, hogy hiszen ők állítottak oda, de látszik az arcán, hogy maga a létezésünk zavarja, hogy szabadlábon vagyunk. Erős a késztetése, hogy búcsúzóul bebizonyítsa, tudatában van a hatalmának, és él is vele. Remélem, örömet okoztunk számára, amikor elindultunk és megszűnt a huzamos tartózkodásunk. A nagy rohangálás közben egyikünket elfelejtették kilépő bélyegezni az útlevélben. Elvileg máig ott van, ha hihetünk az EU tagságra minden tekintetben érett és alkalmas ország hivatalos iratainak. Hát így állunk, már a Gestapo sem a régi. Ismét átléptük a határt, nagy kő esik le mindünk szívéről. Hosszú az út Baranyáig, de nem unatkozunk, van min törni a fejünket. Pl.: annak a hölgynek a sírós hangját sem tudom kiverni a fülemből, aki egy piacon megölelve ezt mondta: – Meséljetek el mindent, mondjátok el mindenkinek, hogy mi itt egy koncentrációs táborban élünk!
Dióhéjban(!) csak ennyit tudok elmondani arról, hogy milyen a háború Ukrajnában – mondhatom én, aki még csak nem is láttam a háborút.
(A fotó illusztráció. A cikk szerzőjének nevét nem közöljük. Hátha máskor is Ukrajnába kell mennie.)
About the Author
