Kós Zoltán 
"...Akik itt maradtak, azokat már a bombák sem üldözik el..."
„Egy héttel a munkácsi rakétatámadás után az embert még mindig kirázza a hideg, ha a történtekre gondol. A hajnalt éles süvítés, majd robbanás törte meg. Egy amerikai érdekeltségű gyárat ért találat, a raktárak lángokban álltak, több mint húszan megsérültek, hatszáz embernek pedig az óvóhelyen kellett várnia, míg elcsitul a pokoli éjszaka.
A háború olyan, mint a hideg szél, amely betör a résnyire nyitott ablakon. Felforgatja a rendet. Lefújja az asztalról a gondosan sorba rendezett jegyzeteinket, leveri a falról a családi képet, összetöri a kedvenc csészénket – apró darabokra hullik mindaz, amit évekig építgettünk. Egyetlen pillanat elég, hogy a „biztonság polcaira” rakott tárgyaink rendje káosszá váljon. És mi ott állunk a romok között, a kezünkben a törött darabokkal, és próbáljuk megérteni: hogyan tovább?
Tudjuk, hogy a mi szenvedésünk nem hasonlítható a frontvonal poklához, de ez a mi világunk, a mi békésnek hitt otthonunk, és a mi életünk, ami most megrendült itt, Kárpátalján. Mégis, jó volt látni, hogy nem jajveszékeltünk. Nem panaszkodunk, nem siratjuk magunkat. Összeszorított foggal álljuk a ránk mért próbát, és hálát adunk. Hálát azért, hogy a hatszáz ember mind lejutott az óvóhelyre, hálát, hogy nincs halott, hogy a családjainkat nem fenyegeti közvetlen veszély. A hála a mi páncélunk, amely megóv attól, hogy elnyeljen a félelem.
A legijesztőbb talán nem is a robbanás, hanem az utána következett csend és bizonytalanság volt. Az a dermedt, üres némaság, amelyben a szív minden dobbanással azt kérdezte: vajon jön-e még egy rakéta? Lesz-e még folytatás? Meddig tart még? Jobb lesz, ha elmegyünk, vagy most kell igazán kitartanunk?
Ez a bizonytalanság emészti az embert, mint a füst, amely napokig beivódik a levegőbe a robbanás után, és minden lélegzetvételkor emlékeztet rá: semmi sem biztos.
Akik itt maradtak, azokat már a bombák sem üldözik el. Ha mégis valami indulásra késztetné őket, az a bizonytalanság, a tehetetlenség lenne, a sötétben való tapogatódzás, hogy nem tudjuk, mit, meddig és milyen áron kell még kibírni?
De ennek ellenére is mi, kárpátaljaiak, maradunk reménytelen reménykedők, fáradhatatlan küszködők, tántoríthatatlan lokálpatrióták.
Fotó / Eredeti írás: KISZó
About the Author
