Hordók, puttonyok és emlékek: így zajlott a szüret régen Eger környékén

Kollégánk édesapja a téeszes idők előtt ökröket tartott, azzal dolgozott. A saját földek megművelése mellett szállította például a követ a közeli Berva völgyben épülő – a legszebb korszakában 4000 embert foglalkoztató – gyár megépítéséhez. Amikor a szüret közelgett az ökrös fogatú szekéren behozta a – házuktól mintegy kilométernyire lévő pincéjükből – az ősz elejére megüresedet fahordókat, amit aztán az udvarukon alapos átmosásnak vetettek alá. A kisgyerek Sike Sanyi ebben úgy segített, hogy a kerekes kúton ő húzta a vizet a mosáshoz. A hordók aztán két fagerendára kerültek nyílásukkal lefelé, hogy jól kiszáradjanak.

A szüret időpontját gondosan meg kellett választani. Természetesen a legfontosabb tényezőt a szőlő érése jelentette, a második helyen pedig – épp az említett keserves szállítási nehézségek miatt – az időjárás volt. A fürtök ugyan kisebb esőben is szedhetők lettek volna, de mi értelme a szüretnek, ha kátyúba ragad a szekér, esetleg fel is borul? Akkoriban nem volt még digitális világ, hogy az ember rákattintson az idokep.hu előrejelzésére. Olyannyira nem, hogy a faluba az áramot is a ’60-as évek közepén vezették be.

Voltak azonban népi ismeretek. Például az, hogy a Tiba felől – ez egy kisebb hegycsúcsocska a Várhegytől déli irányba – érkező felhők mindig esőt hoznak.

Amikor pedig eljött a nap, akkor kiindult az Oldalföldre (így hívták a domboldalt, ahol nagyon sokaknak volt apró területen szőlleje) a szedőcsapat: a család és a közeli rokonságból érkezők Ezt a segítséget a rokonoknak aztán visszaadták, amikor rajtuk volt a sor, hogy szedjenek. Kollégánk emlékei szerint náluk általában 6-8 ember szedte a szőlőt, metszőollóval vágva a fürtöket. Egy, vagy két  ember puttonyozott, ami annyit tett, hogy hordta le a lejtős szőlőparcella alján álló szekérhez. (Az ökrök ezalatt otthon kérődztek az istállóban.) A szekéren három „félfenekű” hordó állt, abba öntötték a puttony tartalmát.

Amikor a termés hazajutott, megkezdődött annak feldolgozása. Két hatalmas kád várta a fészerben, hogy a szőlő beledaráltassék. Egyikbe a fehér másikba a kék szőlő ment. Kézzel hajtott szőlődaráló volt az eszköz, máig emlékezetes zöld külső és fehér belső színnel. A ledarált fürtök aztán a szintén kézi présbe kerültek. Egy hatalmas fadézsába folyt aztán a lé, amit mustnak nevez a magyar nyelv. A megtelt edény tartalma aztán a már kiszáradt hordókba került úgy, hogy azokat előtte felrakták már az ökrösszekérre. Három fért fel egyszerre, és többnyire két forduulóban jutott ki a must a pincébe. Persze ott még külön mutatvány volt a legalább 15 százalékos lejtésfokú lejáraton a hordókat leengedni és a helyükre emelni, hogy aztán a pincében forhasson a must.

A nagyüzemi gazdaság terjeszkedett, s megtalálták az „olcsó” munkaerőt

A hetvenes években persze már a nagyüzemi gazdaság volt a jellemző. A megyeszékhely legnagyobb szőlőtermelője például az Egri Csillagok Mezőgazdasági Termelőszövetkezet volt. Irodájuk az akkor Népkertnek hívott Érsekkert szélén, a Fekete ló étterem mellett volt megtalálható. Akkoriban a gépi művelés a szőlő esetében egyáltalán nem volt jellemző. Adott esetben még a termőföld szántását is „kiváltották” gyomirtószerek permetezésével. A szürethez pedig kik is adhatták volna a kézi munkaerőt, ha nem az iskolaváros Eger diáksága?

Kollégánk emlékei szerint nem volt felemelő érzés – például szemerkélő esőben – egy hétig szüretelni. A szervezőknek legalább annyi eszük lehetett volna, hogy erre az időre egy munkaterületre terelik a tiszta fiú és tiszta lány középiskola diákjait, színezve ezzel egy kicsit a hangulatot, s talán még a teljesítményt is növelve. De nem. Egymást nézte a 33 fős fiúosztály két fürt levágása és egy puttonytöltés között.

Essék szó azért a szüreti felvonulásokról, mulatságokról is. Annál is inkább, mert néhány vármegyénkbeli településen máig ápolják ezt a szép hagyományt. Ebben a kérdésben az AI precíz leírást adott: „A szüreti felvonulás még az 1970-es években is élő hagyomány volt sok vidéken. A lányok színes népviseletben, a legények cifraszűrben, kalapban vonultak. Feldíszített szekereken, lovaskocsikon vitték a „hegyről” a szőlőt. Volt „szőlőbíró” és „szőlőbíróné”, akik tréfásan bíráskodtak, bírságot szabtak ki (például egy pohár bor formájában). A felvonulás után gyakran táncmulatság, bál következett a kultúrházban vagy a csűrben.”

Nos a felsőtárkányi szüreti bálokhoz tartozik meg egy, a leírtakon túli adalék: a „káposztások” nem bírták elviselni, hogy a „lecsósok” közül akár csak egy legény is megjelenjék – nem csak a szüreti, de akármelyik más – báljukon. Ehhez a mondathoz pedig a magyarázat: az Eger környéki településeknek ragadványnevet adtak a szomszédos falvak fő mezőgazdasági termékük alapján. Így voltak a noszvaji emberek a szilvájuk, annak is az aszalt változata, a susinka miatt a „susinkások”, a felnémetiek a paradicsom okán a „lecsósok”, a felsőtárkániak pedig a „káposztások”. De ez a múlt, azóta már bálozni is együtt bálozunk. Ja! Mégsem. Hiszen nincsenek már szüreti bálok sem.”