Kós Zoltán 
Forrás: A Szabadság folyóirat 2025 42. szám
Aki nézett televíziót az 1980-as években, azonnal Jugoszláviára gondol a cím alapján. A kedves, bohém, linkóci Surdára a furcsa kis kalapjában és talán a slágerré vált főcímzenét is dúdolni kezdi. De most nem a film ismertetése következik, mert az egy másik történet.
Szeptemberi napon indultunk el Szerbiába, személyesen találkozni interneten megismert, újkeletű barátainkkal. A tompai határon dolgozók előtt le a kalappal. A határon átkelve az első meglepetés az volt, hogy a GPS nem működött. Magyar ember ott spórol, ahol tud, de ennek vannak hátrányai. Mivel nem EU ország, a régi, „fatengelyes” navigáció is süket és vak. Ohó, nem úgy van az, elő az 1987-ben nyomtatott autósatlaszt és lapozzuk fel Jugoszláviánál. Mintegy A4-es területen, az idősebbek kedvéért „10 filléres rajzlap nagyságú”, helyezkedik el az ország, amit azóta 5-6-7, a fene sem tudja éppen hány darabra szabdalva ismer a világ. A központi Szerbia nagyobb egy tenyérnyinél. A városok és utak többnyire megőrzik lokális determináltságukat, így a térkép mindig hasznos. A piros utak még talán Tito idején épültek, tartós beton panelek, ezeket javaslom elkerülni, mert a KGST autók korának végével, drága a javítás, ám, ahol a térképen sárga utat jeleznek, azokon kellemes, kényelmes az utazás. A települések kezdete és vége képregénnyel van jelölve. Épületeket imitáló piktogramok, de ne tévessze meg a gyanútlan utazót, hogy a húsz házas tanyabokor előtt is manhattani árnyképek jelzik a faluszélt. A közútkezelő vagy nevezzék is bárhogy vállalat már a magyar normák szerint tartja karban az útszélét. Fokozottan ügyelve arra, hogy valami bokor vagy belógó faág mindig az utolsó pillanatig takarja a települést jelző táblákat, hátha gyorshajtáson érhetik a gyanútlan sofőrt. Ezt meg kell hamar szokni! És még egy nagyon fontos dolgot, az iskolákra és gyerekekre figyelmeztető táblákat. Egyrészt, mert csak lassan szabad közlekedni, erre a gyakori fekvőrendőrök is figyelmeztetnek hamar, másrészt, mert a rend marcona őreinek „vastagon fog a ceruzája”, ha nem figyelünk. A városok, falvak neve többféleképpen is ki van írva. Magyarul (!) is és szláv nyelveken. Egyrészt a nálunk is tanult cirill betűs módon, másrészt olyan írásjelekkel, amiket a halandó nem csak nem ismer, de talán megfejteni sem tud. Ne is akarjuk, mert esélytelen. A szerb szavak általában hasonlítanak az oroszra, csak nincsenek bennük magánhangzók. Ez támpont lehet, de találkozik az utazó olyan településsel, aminek inkább saját nevet ad, mint pl.: „kimondhatatlan” falu, vagy „sosejegyzemmeg” város. Hatékony módszer, hiszen a visszaútra is kell gondolni. A táj egyébként lapos, de kies. Olyan, mint a határ felénk eső oldalán a Duna-Tisza köze, csak még laposabb. Bár egy pillanatra nem bújt elő a napocska, hogy legalább az égtájak alapján tudjuk, jól tartjuk-e kezünkben a térképet, 30 fok körüli a meleg. A széles rónán száguldó légáram az igazi „forró szél”. A Tisza folyó, akárhol is keljen át rajta a vándor, mindig gyönyörű. Nemhiába, egykor úgy tanították, a legmagyarabb folyó. A víz fölött ívelő híd hagy maga után kérdéseket, de méginkább a part közeli vízből kiálló rozsdás acélgerendák. Csak találgatok, de – ezek még a harminc éve zajlott háború maradványai lehetnek? Bizony meglehet. Átkelve gyönyörű Tiszánkon, én így gondolok rá akkor is, ha épp nem magyar partok között folyik, hamarosan egy partizán állja utunkat. Azaz partizán szobor, aminél jobbra kanyarodunk utazásunk utolsó etapja felé. Itt nem bontották le a partizánok szobrait, ezt szép dolognak tartom. Megérkezve a határtól 130 kilométerre lévő célunkhoz, szerető magyar szív és csengő magyar szó fogad. Hát lehet-e ennél boldogabb egy fárasztó utazás lezárása külhonban? Aligha. A Kun Béla utca és a Magyar kommün utca vidékén bóklászunk, útba ejtve Hunyadit, Arany Jánost, Dózsát, Munkácsyt, József Attilát, Kossuth-ot. Itt nem csak a partizánt nem bontották le, de az utcákat is békén hagyták. Ezt is szép dolognak tartom.
Vendéglátónk, Jovanovic Petar terülj asztallal és érdekes beszélgetéssel teszi még gazdagabbá az élményt. Az újvidéki vasútállomáson történt balesetet követően az egyetemi ifjúság válaszokat követel a kormánytól. Mozgalmukhoz, mely egy Belgrádig tartó tüntető felvonulást is tartalmazott csatlakoztak a társadalom különböző szegmenseiből. Értelmiség, vállalkozók, motorosok, fel sem lehet sorolni, ki mindenki. Előre hozott választások követelése volt az eredeti cél, ez már nem biztos, hogy kivihető, de mindenképpen le szeretnék cserélni a hivatásos politikusokból álló garnitúrát. A „studentek” célja, egy olyan parlament felállítása, amely megszünteti a hivatásos politikusok világát és csak olyanokat enged a törvényhozásba a jövőben, akik nem meggazdagodni, hanem a népet szolgálni szeretnék. Amennyiben ezt a céljukat elérik, egy év múltán új választásokat írnának ki, hogy visszaadják a hatalmat a népnek. Petar barátom lelkesen magyarázza a sok részletet is, de kicsit hosszú és fárasztó lenne mind idéznem, a lényeg talán érthető. A szerbek, s itt kiterjesztő értelemben ott élő magyar barátaink, rokonaink is értendők, nagy reményeket fűznek a következő választásokhoz. Én csak azt tudom nekik kívánni, hogy ne kelljen olyan nagyot csalódjanak, mint amekkorát nekünk kellett a rendszerváltás- és minden választás után.
Hazafelé már enyhült a forróság, a partizánnál értelemszerűen balra kellett fordulni, s ha nem lenne a határ előtt kilométeres kamionsor, a fejünk sem hasogatna annyira a forró széltől.
Kós Zoltán
About the Author
