Széljegyzet: Gyász, amely még lélegzik

Kós Zoltán 2025.11.03. 1 min read

Kövess és lájkolj minket:

„Mindenszentek és halottak napja a tiszteletteljes emlékezés időszaka a keresztény világban. Ilyenkor megállunk egy pillanatra, hogy emlékezzünk azokra, akik már nincsenek közöttünk. A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad. Ukrajnában, így Kárpátalján is a gyász, az áhítatos csend a mindennapok valóságává vált. A háború negyedik évében november 2-án családok tízezrei indulnak el úgy a temetőbe, hogy néhány éve, hónapja még el sem tudták volna képzelni: egyszer a saját gyermekük, férjük vagy édesapjuk sírja előtt fognak gyertyát gyújtani. A háború nem csupán életeket olt ki, és romokat hagy maga után, de a szíveket töri össze – és a veszteség fájdalmát nem lehet fegyverrel visszaszerezni.

Az elesett katonák sírjainál idén is tízezrek gyújtanak majd gyertyát, de a fények már nem csak régi, lassan megfakuló életekért égnek – hanem fiatalon elveszett sorsokért, megtört családokért, beteljesületlen ígéretekért. A nagyvárosok temetőiben a katonasírok nemcsak megsokasodtak, hanem egész domboldalakat, parcellákat hódítottak meg maguknak, némán, kérlelhetetlenül. Minden friss hant mögött egy történet áll, amelyet már soha nem mesélnek végig.

A gyász itt nem fekete ruhákban jár és nem udvarias részvétnyilvánítások kísérik. Ez a gyász néma és magányos. Beleivódik a házak falába, a vasútállomások induló szerelvényeinek hangjába, a levegőbe, amelyben még mindig érezni a remény és a félelem keverékét. Az özvegyek nem kérdeznek, mert nincs már kitől kérdezni. Az anyák nem beszélnek a fájdalomról, mert nincs rá szó.

A háború számokban is mérhető, de a veszteség soha. Nincs olyan statisztika, amely megmutatná: mekkora űr marad azok után, akik nem tértek haza. A társadalom egy része már fáradt, más része még mindig összeszorított foggal hisz a holnapban – de a gyász mindenkire árnyékot vet. Talán nincs olyan ember ma Ukrajnában, aki ne vesztette volna el egy közeli vagy távoli hozzátartozóját, ismerősét, barátját, kollégáját ebben a véres háborúban.

Mindenszentekkor és halottak napján ezernyi gyertya ég majd a temetőkben nemcsak az elhunytakért, hanem az élőkért is – azokért, akik a veszteség súlya alatt mégis tovább hordozzák a remény halvány lángját. Talán mert minden egyes gyertyaláng azt üzeni: a reményt nem lehet eltemetni.

Ám míg a háború tart, a fájdalom sem szűnik. Nincs végpont, ahonnan tovább lehetne lépni: ma is új sírok nőnek ki a földből, mintha a temetők gyökerei a háború érveréséhez kötődnének. Mindeközben az emberek mély gyásszal a szívükben próbálnak tovább élni – dolgozni, tanulni, szeretni, hinni abban, hogy van még értelme a holnapnak. De a csöndben ott lüktet a kimondatlan igazság: a háború nemcsak életeket olt ki, de a gyász, amely még lélegzik, az emberek jövőjét is meggyötri.”