Farkasordító hidegek, méteres hófalak: ilyenek voltak a legkeményebb veszprémi telek

Januárban napsütés nélküli, jéggel teli hónappal birkóztak meg a veszprémiek, és bár ma a legtöbb embernek inkább az enyhe telek jutnak az eszébe, a város időjárási krónikái egészen más képet őriznek az elmúlt évszázad leghidegebb időszakairól. A térségben élők három olyan telet is átéltek, amelyek nemcsak a Dunántúl, hanem az egész ország történetének legdermesztőbb periódusai közé tartoznak. A feljegyzések szerint az 1928/29-es, az 1939/40-es és az 1995/96-os veszprémi tél igazi kihívás volt: mindhárom alkalommal a hideg uralma mellett méteres hóval küzdött meg a lakosság, amelyhez hasonlót azóta sem éltek át – derül ki a Veszprémi Szemle 21. évfolyamának összegzéséből.

A veszprémi tél, amikor a város hónapokon át vacogott

Az 1995-96-os időszak adatai önmagukban is jelzik, milyen szélsőségekkel kellett megküzdenie a városnak, amelyet 116 napon át megszakítás nélkül hó borított – ez a modern mérések szerint máig példa nélküli. A tél erejét jól mutatja, hogy február folyamán Veszprém vált Magyarország leghidegebb pontjává, miközben a december szinte teljes sötétségben telt: összesen 23 óra napsütést rögzítettek az egész hónapban, ami rekordalacsony érték. A szélsőségeket tovább fokozta, hogy 1995. november 17-én egyetlen nap alatt 36 milliméter eső hullott, megdöntve a napi országos csapadékrekordot is – olvasható Kovács Győző Gyula írásából. Az állatkertben több épület összedőlt vagy megrongálódott, ezekről biztosan tudunk:

• bagolyház
• fácánház
• röpde
  Ezért kényszerből be kellett zárniuk – olvasható korabeli Napló beszámolójában.

Az 1928-29-es tél: amikor Szibériához hasonló állapotok uralkodtak

A mai tavaszias hőmérsékletű telek mellett már mesébe illőnek tűnik, milyen csontig hatoló hideget hozott Veszprémre az 1928-1929-es téli időszak. Beszámolók rögzítik, hogy a hideg és a hó nemcsak a közlekedést, de az ellátást, a mindennapi életet is megnehezítette: a lakosok szinte beszorultak házaikba, az iskolák, üzletek működése akadozott, az utak járhatatlanok voltak – olvasható a Veszprémi Szemle oldalain. Január elején nyíltak meg a hókapuk: két nap alatt 45 centi hó temette be a várost, a ródlizást (szánkózást) betiltották, a buszjáratok sorra leálltak. A hőmérő hajnalonként −18 °C-ot mutatott, az orkánerejű északkeleti szél méteres hótorlaszokat gyúrt, a vasút több vonalon napokra feladta a harcot. A közlekedés helyenként szinte menthetetlen volt. A Száz magyar falu című kiadványban pedig csak így jellemezték a helyzetet: 

A leghidegebb karácsony: 1939-40

A veszprémi mérések kezdete óta nem volt keményebb tél, mint az említett szezonban. A középhőmérséklet majdnem 6 °C-kal maradt a sokévi átlag alatt – ezzel még az 1928/29-es időszakot is megelőzte. A város klímatörténetében ekkor már nem egyszerű hideghullámokról beszélhetünk, hanem hónapokon át tartó fagyperiódusról. A Dunántúlt vastag hóréteg borította, ami napok alatt megágyazott a rendkívüli hidegnek: a friss hópaplan miatt minden éjjel tovább süllyedt a hőmérő higanyszála, így ez a tél a veszprémi idősorban a legszélsőségesebb értékeket hozta.

A hidegrekordok rangsorában mögötte az 1928/29-es –5,68 °C-os és az 1962/63-as –5,53 °C-os telek következnek, de egyik sem volt olyan hosszú, olyan tartós és olyan zord, mint a ’30-as évek végén. Az észak-balatoni régió igazi ellensége azonban nem mindig a legalacsonyabb hőmérséklet volt: gyakran sokkal nagyobb próbatételt jelentett a hó, a szél és a hetekig tartó fagyos időjárás együttes hatása, ezért ez a három időpont joggal kiérdemli helyét a legkeményebb veszprémi telek listáján.”