Kós Zoltán 
Nem elég, hogy senki nem akar háborút, az kell, hogy senki ne akarja a háborút!
Egy asztaltársaságban ez hangzott el. Protestálnom kellett, de kevés sikerrel. Azt a választ kaptam, hogy bárkivel beszél a megszólaló, senkitől nem hallotta, hogy az háborút akarna. „Tehát akkor mi ez a háborúpártiság, háborúellenesség? Ez hülyeség!” Próbáltam érvelni, hogy az ország különböző pontjain tartott tüntetéseken, fórumokon bizony hangzottak el ellenkező vélemények, de nem voltak elegendőek érveim. A téma nyitva maradt.
Mint a mozigépész fia, hadd próbálom meg filmszerűen végigvinni a gondolatot:
– Első kép, tavasz – vidéki bácsi/néni ül a konyhában (a vidékiek a konyhában élik az életüket), a háttérben, a TV-ben épp vége lett valami messzi tájon dúló csatározásról szóló beszámolónak. A szpíker azzal zárja szavait, hogy az eszkaláció veszélye fenyeget. –Még ilyen hülyeséget!- mormolja vidéki bácsi/néni, – Senki nem akar háborút. – A TV képe vált, kezdődik a valóságshow. – Végre! – sóhajt a szereplő, – legalább rendes műsor jön!
– Második kép, nyár – vidéki bácsi/néni ül a konyhában. Az ablak előtt katonai konvoj vonul. – Hadd menjenek! – mormolta a hősünk, – mindig is szoktak gyakorlatozni. – A TV-ben, valahol hátul, valami eszkaláció veszélyről volt szó. – Micsoda hülyeség, senki nem akar háborút! De mindjárt kezdődik a dáridó, végre valami rendes műsort adnak!
– Harmadik kép, ősz – Vidéki bácsi/néni konyhája. A ház előtt katonai menetoszlop, a ház mögötti síneken harceszközökkel megrakott szerelvény dübörög. A hős lapozgatja a multi akciós újságját, a TV-ben kiélezett helyzetet emlegetnek, szinte elkerülhetetlen az eszkaláció – mondja a kommentátor. – Hülyék ezek – dödögi vidéki bácsi/néni, – Senki nem akar háborút! – Továbblapozza az akciós újságot, a TV-ben kezdődik a tehetségkutató sorozat.
– Negyedik kép, tél – Vidéki bácsi/néni konyhájában sötétség. A kitört ablakon túl hó, sár, szürke romok. A kályhában az utolsó akciós újságok lángja pislákol. Kintről, messzebbről, közelebbről lövések zaja hallatszik. A sarokban egy felismerhetetlen rongycsomó motyog maga elé: – Senki nem akarta ezt, senki nem akart háborút!
Megengedhetjük-e magunknak ezt a kényelmes Status Quo-t, hogy „senki nem akar háborút”? Élhetünk-e struccként, homokba dugott fejjel, hogy ne kelljen tudomást venni a körülöttünk folyó dolgokról? Egy darabig, ideig-óráig bizonyára kényelmes a boldog ártatlanság, semmiről és semmit nem tudás állapota, de a strucclétnek is megvannak az árnyoldalai. Amíg a fejét a homokban tartja, bármelyik arra járó strucc beakaszthat neki, vagy jön az oroszlán és könnyűszerrel elejti, felfalja. Ha marxista szemmel vizsgáljuk a kérdést, szükségszerű, hogy a homokba dugott fejjel élőt valami számára rossz megtalálja egy veszélyes világban. Aztán az, hogy verőfényben vagy éjnek idején teljesül-e be az „akaraton kívüli románc”, illetve reggeli, ebéd vagy vacsora, csak a véletlenen múlik. Marx úr ugyan bolhákon keresztül magyarázta a témát, de úgy vélem, a háború életeket megnyomorító és kioltó veszélyét a strucc példa szemléletesebben ábrázolja. Ha valaki úgy érzi, van jobb javaslata, leveleket a szerkesztőség címére!
A kormánypártok békepárti roadshow-ja üdvözlendő, mint minden kezdeményezés, ami a béke ügyét szolgálja a háború helyett. Azt viszont, hogy a kormánypártok maguknak einstandolják a békepártiság szerepét, már nem tudom szó nélkül hagyni! A „Fórum a békéért” kezdeményezés 2022 nyarán bontotta ki zászlaját, a Nyugati téren. Egymástól alapvetően különböző platformokon lévő szervezetek tették félre az előítéleteiket és emelték fel hangjukat a békéért és követelték a háború okainak megszüntetését, a háború befejezését, követelték a tárgyalásos megoldást a szembenálló kormányoktól, az EU vezetésétől, a magyar kormánytól, a NATO-tól. Bár a kormány nem tiltotta be se, ezt a rendezvényt, sem a megszámolni is nehéz továbbiakat az ország szinte összes megyéjében, nagyvárosában, nem kergettette szét a rendőrséggel a tüntetéseket, de nem is állt mellé, vagy akár az élére. Azóta történt ünnepélyes tankvásárlás, lövegvásárlás, hadiüzemeket adtak át és nagyszabású, nemzetközi hadgyakorlatokat tartottak. A Fórum a békéért és a Magyar Munkáspárt megmozdulásairól, ha beszámolt is a kormánysajtó, ez csak néhány másodperces hír formájában történt, nem helyeztek akkora súlyt rá, amit az ügy fontossága miatt ez igényelt.
A kormány utóbbi időben indított „Békepárti roadshow”-ja félő, hogy elkésett, nem tud célba érni. Ha csak választási duma, talán behúzza őket a győzelembe, de a széles társadalmi támogatottságot nem hozza létre. Különösem azzal a retorikával, hogy rajtuk kívül más nincsen a béke pártján. Talán a választásig összeporszívózza azokat a választókat, akik a Munkáspárttal és a Fórum a békéért kezdeményezéssel egyetértettek az elmúlt több, mint három év során, de elmulasztotta felépíteni azt a széles társadalmi bázist, amely tényleg nem akar háborút. Ez annyi, mint a semmi, vagy talán kevesebb annál, mivel álbiztonságot sugall, becsap. Nem elég, hogy senki nem akar háborút, az kell, hogy senki ne akarja a háborút! A különbség pedig az, hogy nem elfogadom a helyzetet, bármi is az, s zsolozsmázom, senki nem akar háborút, hanem kiállok és kiáltom: – Én nem akarok háborút! – És kiáltson velem minden vidéki bácsi/néni, mert ha nem tesszük, utóbb az orrunk alá dörgölik még, hogy: – Sosem mondtátok, azt hittük, egyetértetek velünk!
Nem elég nem akarni, hanem meg kell tenni mindent, hogy ne is legyen! Majd akkor jelenthetjük ki, hogy senki nem akar háborút, ha mindenki kiáll és elmondja, hogy nem akar háborút!
Kós Zoltán
2025.12.17.
About the Author
Nagy István