Nagy István 
Manapság rendszerváltásként, új honfoglalásként igyekeznek eladni az április 12-i választás eredményét. A cél nem csak az, hogy új mítoszt teremtsenek. Büntetlenségre formálnak maguknak jogot. A nép ránk szavazott, mindent szabad!
Szegény nép! Mindent rá lehet kenni! A jónak örül, a rossz ellen pedig ritkán lázad. Emlékeznek 1989. október 23-ra? Szűrös Mátyás, ideiglenes köztársasági elnök bejelentette, hogy megszűnt a Népköztársaság. Innen tovább Magyar Köztársaság leszünk! Egy apró szót dobtak ki, és vele a lényeget, a népet.
A rendszerváltás előtt minden másként nézett ki. A Kossuth térről nézve balra volt az Elnöki Tanács elnökének hivatala. Losonczi Pál húsz éven töltötte be ezt a tisztséget. A jogköre nem volt nagyobb, mint a mai köztársasági elnöké, talán kisebb is volt, de a hatalma nagyobb volt. Losonczi Pál hatalma az emberek szeretetéből táplálkozott. Sajátjuknak tartották, úgy beszélt, ahogyan ők. Szerették az emberek és ő szerette az embereket.
A parlament jobb szárnya a miniszterelnöknek adott helyet. Lázár György tizenkét évig volt a kormány feje. Páratlan tekintélye volt, amit csak munkával, példamutatással és mások tiszteletével lehet szerezni.
Az Országház középső része volt az Országgyűlésé. Nem volt képviselői irodaház, nem voltak állandó képviselői irodák. Minek? A képviselők nem itt töltötték az idejüket, hanem otthon, a saját munkájukkal. Volt közöttük tanár, tsz-paraszt, tisztviselő, mérnök, katona, az élet szinte minden területéről.
Ők dolgozták ki a törvényeket? Nem, erre volt az államapparátus, de a döntés lehetősége és felelőssége az övék volt.
Akkoriban nem tudtak a hatalmi ágak szétválasztásáról? Dehogy nem, nagyon is tudták. De mégis megfért egy házban az államelnök, a miniszterelnök és a parlament. Talán azért, mert az ország neve Népköztársaság volt, és ők valamennyien annak a szolgálatára esküdtek fel, akié a hatalom volt. A népre!
A néptől azóta elvették a hatalmat. Már nem tulajdonosa a hatalomnak, csak „forrása.” Az ország, az intézmények nevéből is eltűnt a rövid szó. Helyébe jöttek fogalmak, köztársasági, nemzeti, polgári, rendszerváltó, a népet nemzetként emlegetik, vagy csak egyszerűen a magyar emberekként.
A nép, az isten adta nép, ahogyan Arany János írta, a költőnek nyilván nem a magyar társadalom egészét jelentette. Petőfi is különbséget tesz a nép és a kiváltságosok között.
A Fidesz a nép helyett jobban szerette a nemzet szót. A nemzet összemossa szegény és a gazdag közötti vagyoni különbséget, a tőkés és a tőkével nem rendelkezők közötti osztálykülönbséget. Néha jó a nemzetre helyezni a hangsúlyt, mondjuk, ha védeni kell a nemzeti kultúrát, a függetlenséget vagy éppenséggel a békét. De ritkák azok a pillanatok, amikor a nép hajlandó vállalni a lemondást a meghirdetett nemzeti ügyért.
Kossuth üzenetét, hogy elfogyott a regimentje, mindenki értette. Orbán üzenetét a béke, a szuverenitás védelméről kevesen. Különösen akkor nem, amikor látták, hogy a nemzeti áldozatvállalás nem mindenkire vonatkozik. Nehéz áldozatot vállalni, ha mások meg gazdagodnak.
Az eddigi ellenzék megígérte, hogy a nép nevében rendbe tesz mindent, amit szerintük a Fidesz elrontott. A parlament elnökének székét mindjárt múzeumba is küldték, helyette csináltattak egy másikat. Egy biztos: ezen nem ült Kövér László, de az is biztos, hogy ocsmány.
A nép nevében mindjárt módosítják az alaptörvényt. Ne legyen senki nyolc évnél tovább miniszterelnök! A világot összeomlás fenyegeti, mi pedig piti ügyekkel reagálunk? Ezt az ötletet vajon hol sugallta nép a Tiszának?
A nép nevében döntöttek arról, hogy nem lépünk ki a Nemzetközi Büntetőbíróságból. A korábbi kormány nem akart kilépni se az EU-ból, se NATO-ból, de szabadulni akart mindentől, ami indokolatlanul korlátozza a szuverenitásunkat. Az ilyen szervezetekben nem mi vagyunk az erősebb kutya, mi mindig csak alárendeltek, végrehajtók leszünk. Ezt akarná a magyar nép?
A Tisza remekül elszórakoztatja az embereket, akiket ők a népnek tekintenek. Felkutatják a minisztériumok pincéit, hátha a gaz NER-esek oda rejtettek valamit. A repülőn, a vonaton a miniszterelnök mindenkivel szelfizik, bizonyítandó, hogy ő is egy a nép közül, velük utazik, velük eszik. Persze, tudjuk, hogy minden csoda három napig tart. Eljő a pillanat, amikor rádöbbennek, hogy a mai légiforgalom mellett nem lehet a nemzetközi találkozókra fapadossal menni. Mert nem ér oda. Másrészt, mert ott nem várnak ránk.
A miniszterelnök minden lépését rengeteg kamera kíséri. Lengyelországban ez nem volt túl szerencsés, mert az ünnepélyes fogadtatáson a miniszterelnök rendre nem oda lépett, ahova kellett volna. De a lengyel „nagy testvér” mindig megmutatta a helyes irányt. Nem lenne jó, ha ez így folytatódna.
Ha a Tisza ennyire ügyel a népre, ha fontos neki a nép, adjon neki hatalmat! Írja be az alkotmányba, hogy minden hatalom a népé! A nép ne statiszta legyen, ne a Tisza-show élvezője! A nép ne fejbólintó jános legyen, hanem önmaga ura!
Nem akarok senkit kiábrándítani, úgyis kiábrándulnak hamarosan. Egy ízig-vérig tőkéskormány, mint a Tiszáé, kész elvenni a hatalmat a másik tőkéstől, de sohasem fogja átadni a népnek. Ez a mi dolgunk lesz!
About the Author
szerkeszto 
