szerkeszto 
Fotó: Frankfurt, pályaudvar / saját fotó
Viktorunk azt mondta egyszer (többször is): a tömeges bevándorlással az a probléma, hogy ellakják tőlünk a hazánkat. Egy facebookozó régi kedves ismerősöm meg azt írta, Németországban az emberek mosolyognak. Nos, németországi nyaralásom során megnéztem, ellakták-e a bevándorlók az országot, vagy mosolyognak az emberek.
Mindenekelőtt tegyük tisztába a fogalmakat. Természetesen semmi kivetnivaló nincs abban, ha külföldről néhányan (vagy sokan) munkát (iskolát, egyetemet) keresnek egy európai országban, majd meg is telepednek ott. Németországban már nagyon sok ázsiai, afrikai származású ember dolgozik, már meg sem lepődünk, ha nemcsak az üzletekben, de múzeumokban, gyárakban is színesbőrű idegenvezetőt kapunk. Ezek az emberek szívvel-lélekkel az ország polgárainak érzik magukat, magukévá tették az ország kultúráját, az őslakossággal együtt ápolják, gyarapítják az értékeket. Fel sem tűnik, hogy más a bőrük színe, és ez így is van jól. Rájuk azt mondhatjuk: asszimilálódtak.
Egy másik kategóriába sorolhatjuk, ha egy népcsoport menekültként jelenik meg egy országban, és igyekszik ott megkapaszkodni. Megszokja, hogyan működnek itt a dolgok, nyilván kap segítséget is, hogy legyen hol laknia, legyen miből élnie. Velük úgy találkozunk az utcán, hogy együtt vannak, saját kultúrájukat építgetik, más típusú boltokat nyitnak, más termékeket árulnak, szívesen látják üzleteikben az eredetileg is ott lakó embereket, beszélik a nyelvet, segítőkészek, barátságosak. Azt mondanám: belakják az országot. Mindenki tudomásul veszi a jelenlétüket, mindenki rendesen viselkedik.
Aztán van, amikor az ember benéz egy utcába, és inkább megváltoztatja az útvonaltervét. Ahol az utcát már ellakták a bevándorlók – kint állnak a kapualjakban, fekszenek a járdákon, életvitelszerűen élnek a földön, csípős húgyszag lengi be az utcát. Megbámulják az arra tévedő fehér embert, mit keres itt, hova megy be, mit akar ott. Az ember nem fordul ki látványosan, csak finoman, de kifordul.
Vannak hagyományos terek, ahol a régi kultúra rajongói látogatják a műemlékeket, fényképezgetnek, ahogy a „rendes” turisták szoktak. Beülünk hagyományos cukrászdákba, ahol még tudjuk, mit eszünk. A trafikokban még van képeslap is, sőt, könyvesboltot is találunk. Bemegyünk a templomokba, csendben vagyunk, megtapasztaljuk, hogy már a templomi kéregetésnek is nagyon fejlett módjai vannak, már nemcsak perselybe lehet alamizsnát dobálni, hanem bankkártyával is lehet adakozni. Ki van plakátolva, kiknek gyűjtenek a templomnak ezen a szegletén, a szegényeknek, a gyerekeknek, netán a templom felújítására, új orgonára. És persze prospektusokat is kínálnak az érdeklődőknek, adományért – de semmi erőszak, akkor adakozz, ha akarsz. Nem tilos a fényképezés, csak azt kérik, hogy adjuk meg a tiszteletet, némítsuk le a telefonunkat, ne vakuzzunk, öltözékünk fedje a vállunkat. Itt nincsenek bevándorlók. A templom oldalajtaja nem az emberektől nyüzsgő térre nyílik, hanem egy belső kertbe, ahol kis asztalkáknál csendes öregek békésen kávézgatnak, és egymásra mosolyognak. Olyannak tűnnek, mint akik nem akarják, hogy az idegenek észrevegyék őket. Hadd maradjon meg nekik ez a kis tér, ahol még egymás között lehetnek. A templomcsodáló turistákra kedvesen mosolyognak, megkínálnak kávéval, nem kérnek érte pénzt…
A pályaudvar harsányan hirdeti a szeretetet, mindenki szeret mindenkit, fordulj hozzánk, ha bajban vagy, segítünk. Még mielőtt azt mondaná erre valaki, hogy na lám, így is lehet, sietve jelzem: ha nem akarunk bajt, akkor csak így lehet. De vajon tanuljuk-e még a népünk irodalmát, történelmét? Járunk-e továbbra is színházba, hirdetünk-e mondanivalót, hallgatunk-e klasszikus zenét, operát? Vagy nemsokára kikapcsolódáson is mást fogunk érteni, mint ma?
Botta Melinda
About the Author
