(Borítókép: Lajos, Tamás és Márió. Fotó: Papajcsik Péter / Index)
„Salgótarjánban 2024 nyarán néhány roma férfi esténként járni kezdte az utcákat, mert elegük lett abból, hogy a városban gyerekek szeme láttára kristályoznak. A Gyár Acél egyesület tagjai többnyire megtért, egykor maguk is a bűn felé sodródó emberek. A rendőrségnek segítenek, a drogosoknak az evangéliumról beszélnek, a saját közösségük egy része pedig vamzernek tartja őket.
Este volt, nyolc-tíz ember ült bent egy salgótarjáni házban, és ment a drogozás, ahogy minden más estén is. Ott ült köztük az akkor 32 éves Márió is, aki tizenhárom éves kora óta, vagyis közel húsz éve használt szert.
Többre néztem a drogot bárminél. Első volt a cucc, mint hogy hazavigyem a gyerekeknek a kenyeret
– meséli nekünk Márió szombaton, egy salgótarjáni kávézóban arról, hogyan élt akkoriban.
Aztán nyílt az ajtó, és belépett rajta egy férfi, Oláh Lajos, aki hirdetni kezdte az evangéliumot. Nem Máriónak, hanem mindenkinek, aki a szobában volt.
Miközben Lajos beszélt, Márió eltolta magától az asztalon előtte heverő drogot. Mire azonban észbe kapott, és felfogta, mit hallott, Lajos már nem volt sehol, így utánarohant az utcára. Megkérdezte tőle, hogyan kell megtérni, mi az a gyülekezet. Lajos másnap megkereste, vasárnap pedig Márió elment az istentiszteletre. Azt mondja, amikor a pap imádkozott érte, érezte, hogy valami megszakadt benne.
Abban a pillanatban benyúltak és kivették a kísértést, helyére valami egészen más került
– mondja.
Márió ma a Lajos által alapított Gyár Acél egyesület egyik legaktívabb tagja. Szombaton hárman ülnek velünk szemben a kávézóban, Lajos, Márió és Tamás, időnként pedig odalép az asztalhoz a negyedik tagjuk is, aki nem roma. Lajos vele viccelődve mondja, hogy ő kell a kvótához.
Hogy az egyesület mivel is foglalkozik pontosan, azt nehéz besorolni. A bíróság közbiztonságban szerepet vállaló szervezetként jegyezte be, a tagjai elvégezték a polgárőrképzést, és a Facebook-oldalukat több mint huszonnégyezer ember követi, rendszeresen segítenek a hatóságoknak azzal, hogy jelzik, hol árulnak drogot, vagy hol garázdálkodik valaki. Közben szinte minden mondatuk mögött ott van a hitük, és ha arról kérdezik őket, mire lenne szüksége a salgótarjáni romáknak, nem pénzt emlegetnek, hanem azt, hogy fel kell ébredni.
De kezdjük a legelején.
„Hú, de komoly, hát el merte vinni a Zsigulit”
„Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek.” (Jelenések 3,20)
Lajos Salgótarjánban nőtt fel, a szülei korán elváltak, nevelőapja volt. Az anyjáról a világ legjobb anyjaként beszél, aki megadott neki mindent, ami tőle telt, de hozzáteszi, hogy egy hibát ő is elkövetett. Amikor Lajos először nem ment haza éjszakára, elfenekelte. Másodszorra is elfenekelte. Harmadszorra viszont már beletörődött.
„Jól van az úgy. Elfogadta. Na ebből kell kijönnie a cigányoknak” – mondja Lajos, és a beszélgetés során még többször visszatér erre a mondatra.
Azt mondja, mindent kipróbált, legalábbis, ami könnyű drogokat illeti, a füvezéstől a hígítózásig. A bűnözésben viszont, ahogy fogalmaz, „előrehaladott állapotba került”. Egy telefonra, egy szemüvegre vagy egy cipőre nem úgy gondolt, mint a kortársai, akik szólnak a szülőnek, és megkapják. Ő a saját kezébe vette a dolgot. Példaképnek pedig azokat a valamivel nagyobb fiúkat tekintették, akik addigra már megjárták a fiatalkorúak börtönét.
Hú, de komoly, hát el merte vinni a Zsigulit. Hát nekünk is ezt kell majd csinálni, mert biztos, hogy ez a menő
– idézi fel, hogyan épül fel egy gyerekben a rossz minta.
Istenről egyébként gyerekként hallott először. Hároméves lehetett, amikor a Cigány úton meglátott egy feszületet, és megkérdezte az anyjától, miért van fent az a bácsi a kereszten. Az anyja azt válaszolta, hogy ő Jézus, aki meghalt a világ bűneiért.
„Édesanyámtól hallottam először az evangéliumot. Ő nem tudta, hogy mit mond nekem” – mondja Lajos, akit fiatalon nem ragadta magával a vallás. A bűnözés viszont annál inkább.
„És ahogy telt-múlt az idő, egyre mélyebbre süllyedtem” – jegyzi meg Lajos.
A megtérés 13-14 éve jött el, és Lajos szerint ez a szó azt jelenti, hogy visszafordult abból az irányból, amely felé haladt.
„Mi megfordultunk. Száznyolcvan fokot vett az életünk” – fogalmazott.
Azóta az építőiparban dolgozik, felújításokon, gyakran a megyén kívül. Néhány éve a gyülekezetével kijutott Jeruzsálembe, és ott elment a Siratófalhoz. Úgy tudta, amit a Bibliában Isten Salamonnak ígért, hogy aki messzi földről jön a templomhoz imádkozni, meghallgatásra talál. Azt kérte, hogy ne csak egy embernek tudja hirdetni az evangéliumot, hanem több ezernek. És hogy adjon mellé Isten embereket, akikkel együtt csinálhat valami jót. Azt mondja, nem gyülekezetre gondolt, nem is vezetők leváltására, hanem egy külön vágányra, amin haladhat. Imádkozott, utána viszont egy darabig nem is foglalkozott ezzel a kéréssel.
A machetés férfi
„És ímé kiméne a magvető vetni.” (Máté 13,3)
Lajos és az utcabeli barátja, Laci évek óta beszéltek arról, hogy polgárőrség kellene, mert „komoly dolgok történnek éjszakánként” az utcákon. Aztán 2024-ben elterjedt a városban, hogy valaki machetével ugrott ki egy bokorból.
„Azt gondoltam, hogy csak kitalálták, egy szóbeszéd, amihez folyamatosan hozzápakolgatnak, oszt akkor a végén már szamurájkardozás van” – mondja Lajos a hírről, ami napról napra nagyobbra duzzadt. Márió addigra már többször kiment keresni a férfit, eredmény nélkül. Aztán egyre több közeli ismerőse számolt be arról, hogy látta a machetével a helyieket fenyegető férfit.
Lajos ekkor tett ki egy bejegyzést a saját oldalára arról, hogy szervez egy nagyobb keresést. Ötszázan osztották meg azonnal. A férfit végül megtalálták a csapatával és a rendőrség kezére adták. Lajos szerint egy börtönből szabadult, mentálisan beteg emberről volt szó, akinek a párnája alatt találták meg a machetét. Ennél azonban fontosabb volt, ami utána történt. A keresésre összegyűlt körülbelül ötven ember együtt maradt.
Sokan később lemorzsolódtak, és Lajos ezt sem szépíti.
Az az egy probléma nálunk, a romáknál, hogy a kitartásban nem vagyunk élenjáró nemzet
– mondja, majd hozzáteszi, hogy nem is bánta. Nagyrészt a hívő romák maradtak meg mellette.
„Mintha bedobnák a követ a tóba”
„Mert a gonoszok kenyerével élnek, és erőszak borát iszszák.” (Példabeszédek 4,17)
Közben Salgótarjánban a kristály terjedt olyan mértékben, hogy Lajos szerint 2024-ben gyakorlatilag mindenhol voltak fogyasztók. Más falvakból is bejártak a városba a dílerekhez.
Azt képzeljetek el, mintha bedobnák a követ a tóba, és elindul a hullám
– mondja, majd hozzáteszi, hogy mostanra már Budapestet is elérte a hullám, úgyhogy a fővárosnak sem árt figyelnie.
Ez az első hullám elsősorban az ő közösségüket vitte el, a roma családokat, a roma fiatalokat, a roma középkorúakat. Először a férfi kezdi, aztán egy idő után az asszony is beadja a derekát, mert látja, hogy reménytelen a helyzet. Sok olyan családot ismernek, ahol mindkét fél kristályfüggő lett.
„Gondold el azoknak a gyerekeknek az életét” – mondja elhalkulva.
Ez volt az a pont, amikor a laza csapatból hivatalos egyesület lett. 2024. június 26-án alakultak meg, és csak idén tudták meg, hogy ez a dátum történetesen a drogellenes világnap. Nevetve ismeri el, hogy ez nem volt tudatos.
Iskolában ’89-ben voltam utoljára. Nem vagyunk mi olyan műveltek, hogy ezt tudtuk volna
– mosolyog.
Lajos a motivációik kérdését magától hozza szóba. Szerinte nagyon sok roma vezető azért nem jó példa, mert eleve rosszak a szándékaik.
„Minket nem motivált pénz, nem motivált szereplés, nem motivált hírnév” – hangsúlyozza.
Később, amikor a követőik száma tizenhétezer fölé ment, Lajos ott eszmélt fel, hogy hol is tartanak. Kitett egy videós bejegyzést, amit azóta is kitűzve tart az oldalon, és amiben a jeruzsálemi imáról beszél.
„Hát nekem meghallgatta Isten az imámat” – jegyzi meg.
Egy szétbontott szó
„Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” (Jelenések 21,6)
A nevet az egykori salgótarjáni Acélgyárból hozták, csak szétbontották a szót. Lajos szerint amikor azon gondolkodott, mit csinálnak tulajdonképpen, beült a fejébe, hogy benne van a cél, és ebben ismerte fel Jézust. Ekkor idézi a Jelenések könyvét, annak is egy olyan változatát, amelyben nem kezdetnek és végnek, hanem kezdetnek és célnak fordították az eredeti szöveget.
A gyár azonban nem véletlenül van benne a névben. Amikor az integrációra terelődik a szó, Lajos nem a saját életével érvel, hanem a nagyszülei nemzedékével. Azt mondja, abban a korosztályban még működött az, ami ma nem.
„Mi hozta létre azt, hogy lett igénye a cigányságnak?” – kérdezi, és sorolni kezdi. Acélgyár, öblösüveggyár, síküveggyár, tűzhelygyár. A salgótarjáni romák az ötvenes-hatvanas években lejöttek a „Cigány-hegyről”, mert megörültek a vízvezetéknek és a villanynak. A hegyről úgy beszél, mint egy elveszett világról. A nagyszülei elmondása szerint a vályogházak és a lemezből összetákolt putrik ott egymás mellett álltak, beton nem volt, közmű nem volt, a vizeletet kiöntötték az ajtó elé, de békében éltek egymás mellett. Lajos írt is erről egy verset, amiben az van, hogy fentről jöttek le az alantra, és nem tudják, hová tartanak.
A gyárakban viszont valódi pálya nyílt. Egy fiatal tizenhárom évesen bekerült behordóként, az apja mellett kezdte meríteni az üveget, végül üvegfúvó mesterként ment nyugdíjba. Lajos ma ezeknek az embereknek a padlóvázáit gyűjti; azt mondja, az iparművészet nála kiverte a biztosítékot, amikor rájött, milyen értéket hagyott maga után az akkori salgótarjáni cigányság. Szóba hozza Balázs Jánost is, a Cigány-hegy legendás költőjét és festőjét, aki egyetlen apró szobában élve alkotott olyan életművet, amely ma külföldi galériák falain lóg. Számára ő a bizonyíték arra, hogy ebből a közegből is lehetett maradandót teremteni.
„Mariska néni nem mer szólni”
„A gonoszt jóval győzd meg.” (Róma 12,21)
Lajos szerint az egész mozgalmuk a jelenlétre épül, és pontosan a régi énjéből tudja, hogy ez miért működik.
Régen amikor elmentem csórni – bocsánat, hogy így mondom –, akkor sem napközben mentünk, hanem este. Mert nem úgy megy az ember lopni, hogy fölveri előtte a házat. Mindenki suttyomban árulja a kábítószert is. Tehát ott kell lenni, jelen kell lenni, ahol ezek a dolgok történnek
– magyarázza.
A nyilvánosságot ezért tartja a legerősebb visszaszorító erőnek. Szerinte a szomszédok általában tudják, ki árul, csak nem mernek szólni.
Tudja Mariska néni, de Mariska néni nem mer szólni. Mi azért jöttünk létre, mert mi szólunk
– mondja.
A megjelenésre tudatosan figyelnek. Lajos külön megkérte a nem roma barátját, hogy szerepeljen a fotóikon, mert ha csak romákat látnak a képen, sokakban azonnal beindul az előítélet. Dílerekkel is beszélnek, köztük olyanokkal, akikről a rendőrség is tudja, mivel foglalkoznak, csak nincs ellenük elég bizonyíték. Lajos szerint sokan pusztán megélhetési terjesztők, akik megveszik a cuccot, kettétörik, az egyik felét eladják, a másikat elszívják. Azt viszont naivitás lenne várni, hogy egy beszélgetéstől megváltozzanak.
„Nekem sem változott meg mindjárt az életem. Nekem is el kellett telnie több évnek” – mondja. Ő pusztán magvetésnek nevezi, amit csinál.
A magvető kimegy a mezőre, beveti a magot, és rábízza a természetre.
Ezen a ponton szólal meg Tamás, aki addig csak hallgatta a másik kettőt.
„Ha bárhol megjelenünk, akkor félnek tőlünk. Nem azért, mert olyan kemények vagyunk, hanem mert Jézus velünk van” – fogalmaz.
Arra a kérdésre, meddig lehet elmenni, ha odaállnak valaki elé, Lajos először a Bibliával válaszol: a gonoszt csak jóval lehet meggyőzni, mert ha a gonoszt gonosszal akarjuk meggyőzni, abból csak csetepaté lesz. Aztán viszont elmesél egy esetet, ahol a valóság közbeszólt.
Egy fiatal férfi az anyját terrorizálta, verve az ablakát, a szomszédok pedig Lajost hívták. Lajos előbb bejelentkezett a polgárőrségnél, hogy védve legyenek, aztán rászólt a fiúra. Az visszakérdezett, hogy talán rendőr-e, majd szidni kezdte Lajos anyját. Lajos egyetlen kézzel megemelte a srácot.
Ne élj azzal vissza, hogy neked soha nem szólunk, és soha nem bántunk téged. Megvan nálam az a képesség is, hogy megfoglak és fölemellek, meg az is megvan, hogy elengedjelek
– mondta akkor a fiatal férfinek.
Egy mellettük álló, szolgálaton kívüli rendőr szólt rá, hogy ne tegye. Lajos elengedte a fiút. Elismeri, hogy a személyeskedésnél nála is van egy határ. Ha valaki „hülyegyereknek” nevezi, az lepereg róla, ha viszont valaki a családját szidalmazza, akkor elveszíti a fejét.
Ninive
„Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene.” (Jónás 1,2)
A rendőrség eleinte egyáltalán nem örült nekik. Lajos szerint a kapitány behívta őket, ott volt az egész vezetés, és figyelmeztették őket: „önbíráskodásért leveszik a fejüket”. Még az egyesület nevét is meg akarták változtatni velük. Lajos nem engedett, és a rendőröknek egy bibliai történettel válaszolt. Azt mondta nekik, hogy ha ő nem szól, az emberek nem fognak megtérni, ahogy Ninivének is kellett, hogy szóljon valaki.
Lajos szerint a rendőrségnek valójában az fájt, hogy civilként ők mutattak rá a problémára.
Rámutatunk egy olyan pattanásra, ami fáj egy városban, és ki kell nyomni
– mondja. Később a sajtó is beszámolt róla, hogy Salgótarjánban egy aluljáróban hároméves gyerek előtt szívták a kristályt – a sztori tőlük származott. Utána a kapitányságot is elérte a nyomás felülről.
Lajos azonban igyekszik árnyalni a képet: többször hangsúlyozza, hogy soha nem akarták lejáratni a rendőröket, akik maguk is nehéz körülmények között kell, hogy dolgozzanak, mert nincsenek elegen. Egyszer ő maga is elment velük egy tizenkét órás gyalogos járőrszolgálatba, és ötven kilométert tettek a lábukba.
Azt mondtam, hogy minden tiszteletem a tiétek, de engem többet ne hívjatok. A forgócsontjaim ki akartak szakadni a helyükről
– meséli nevetve.
Azóta a viszony normalizálódott, többször is dolgoztak együtt. Idén augusztusban például öt napon át, napi huszonnégy órában láttak el közös járőrszolgálatot a Förster Kálmán téren és környékén.
„Milyen cigány vagy te?”
„Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (János 1,11)
A többségi lakosság szinte kezdettől támogatta őket, pedig elsülhetett volna rosszul is, hogy esténként ötven roma férfi jelenik meg egyszerre az utcákon. Lajos szerint óriási bizalmat kaptak. Aznap is odament hozzá valaki a kávézóban, egy gyermekvédelemben dolgozó nő, aki felismerte, és gratulált a munkájukhoz.
A saját közösségükben viszont egészen más a fogadtatás.
„Nehogy már okosabb legyél a másik romától” – foglalja össze Lajos az ellenérzéseket.
Akkor egy vamzer vagy, seggfej vagy, hazaáruló vagy. Milyen cigány vagy te?
– sorolja, hogy miket szoktak a fejéhez vágni.
A bejegyzéseik alatt sokszor elszabadulnak az indulatok, Lajos már több ezer embert tiltott le az oldalról. Leginkább a dílerek Facebook-oldalai zavarják, amelyeken a bűnözésből szerzett vagyont mutogatják a fiatalságnak.
„Kívülről összeesik a ház, belülről meg dór oszlopok. Még a bűnözőknek is kéne lennie olyan érettségnek, hogy a háttérben maradnak, ha nem tudják legális biznisszel bemutatni, hogy honnan van az a rengeteg pénz” – mérgelődik.
Szerinte ezek az emberek rontják el a gyerekeket. Annak idején ő is ilyen akart lenni, lenyűgözték a maffiafilmek és A sebhelyesarcú.
Ki kell venni az embernek a kezét a biliből, és föl kell ébredni, hogy Salgótarjánban vagyunk, nem Szicíliában
– jegyzi meg.
„A politika az egy lápos terület”
„Adjátok meg azért a mi a császáré, a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek.” (Máté 22,21)
A csapat két éve alatt egyetlen döntés volt, amit Lajos ma már hibának tart. Amikor Orbán Viktor a kampányidőszakban Salgótarjánban járt, a csapat beállt vele fotózkodni.
„Nem kellett volna” – mondja őszintén. „Mert az emberek nem úgy fogják fel. Hanem hogy na, akkor ez már Orbánnak az embere.”
A magyarázat mögött semmilyen ideológiai meggyőződés nincs, pusztán a figyelem pragmatikus hajszolása. Be akartak kerülni a köztudatba, és ehhez egy miniszterelnök kitűnő eszköznek tűnt. Azt viszont, hogy ebből pártállás következne, azonnal kikéri magának.
Kivel fényképezkedjek le, a drogossal? Nem érdekelt, hogy ő mit csinált, az sem, hogy hogyan vezette az országot
– magyarázza.
Azt mondja, Magyar Péterrel is gondolkodás nélkül lefotózkodna, ha arra járna. A logika, amit ő a cél érdekének nevez, roppant egyszerű: ahhoz, hogy a mondandó eljusson a tömegekhez, ismert emberek mellé kell állni. Teljesen mindegy, miről ismert az illető. Ha Jean-Claude Van Damme jönne Salgótarjánba, vele is beállna, mert a nyilvánosság fegyver.
A politikával viszont az a baj, hogy ott mindent kiforgatnak.
„A politika az egy lápos terület” – összegzi a tanulságot, hozzátéve, hogy a jövőben minden pártpolitikát távol tartanak a mozgalomtól.
Nem Orbán Viktor szervezte ezt a csapatot, nem a Fidesz, nem a Tisza. Oláh Lajos szervezte. És nem ők járkáltak két évig az utcán, hanem én meg a csapatom. Egy politikus nem volt velünk
– mondja.
„Lyukas volt a cipője”
„Nagyobb öröm lesz a mennyben egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igaz emberen.” (Lukács 15,7)
Ha az integrációról és az állami romapolitikáról kérdezik, Lajosnak határozott véleménye van. A szimbolikus gesztusokkal – mint amikor az Országos Roma Önkormányzat a Zöld az erdő című dalt tette meg a cigányság himnuszává – nem lehet jóllakni. Érdemleges változás kell, nem százmilliárdos, felülről vezérelt prevenciós programok.
Beleöltünk százmilliárd forintot abba, hogy a cigánygyerek végigüljön tíz óra hosszát, aztán alig várja, hogy vége legyen, és menjen kristályozni. Semmi értelme nincs
– vágja rá. Szerinte szemléletváltást csak azok tudnak hozni, akik maguk is a porból álltak fel. És nem kamu munkahelyeket kér a romáknak, ahol öt-hat ember hirtelen meggazdagszik, hanem valódi lehetőséget azoknak az alulról jövő civil mozgalmaknak, amelyek ott vannak az utcán.
Amiben ő hisz, az a húzóerő. Ha egy roma srác bekerül a rendőrséghez vagy a tűzoltósághoz, az az egész családját megfeszíti, „mint a gitáron a húrt”. Nem beszélnek többé csúnyán, összeszedik az udvart.
Egyik legfontosabb terve épp az, hogy a nyolc általános után lemorzsolódó fiatalokat bevonják pár hónapos közfoglalkoztatásba a rendőrök mellé – nem takarítani, hanem tanulni a szervezet működését. Szerinte egy ilyen közelebbi viszony alatt az is kiderülne, miért kallódik el valójában az a gyerek. Miért nem megy iskolába.
A válasz ugyanis legtöbbször banálisan egyszerű.
Mondom neked, lyukas volt a cipője. Nem volt nadrágja. Azért nem megy iskolába, mert nincs meg az a háttér. Látja a többieket a drága telefonnal és a márkás cipővel, és inkább el sem indul
– mondja Lajos, felidézve a saját gyerekkorát is, amikor egy osztálytársa vett neki nadrágot.
Mindeközben ők önerőből, szabadidejükben próbálják foltozni azt a hálót, ami állami szinten már rég kiszakadt. A járőrözés a napi munka után történik, és kegyetlenül sok időt vesz el a családoktól. Lajosnak négy gyereke és két unokája van, Máriónak kettő, a csendes Tamásnak pedig tizenhárom. A kávézó asztalánál elhangzó szám hallatán egy pillanatra mindenki elnémul, majd önkéntelenül is tapsot kap.
„Nagyon kemény asszonyaink vannak” – ismeri el Lajos. A felesége néha mérges rá a sok kimaradásért, de elfogadja, hogy a férjének ott kell lennie az utcán. Ha nem megy, üresnek érzi magát.
A kávézó asztalánál egyszer csak megcsörren a telefon. Lajost fia hívja, aki fodrászként dolgozik a városban. A kulcs kellene neki. Lajos bemondja a kagylóba, hogy most egy interjút ad az Indexnek, ha tud kicsit várni, azonnal megy. A valóság kint kopogtat a kávézó üvegén.
Amikor búcsúzóul arról kérdezem, mi a végső cél, csak mosolyog.
Ha egy embert megmentünk ezzel a kezdeményezéssel, akkor a világot mentettük meg. És ez a legnagyobb motiváció.
(Borítókép: Lajos, Tamás és Márió. Fotó: Papajcsik Péter / Index) „
Eredeti írás: Budai Balázs
Fotó forrása: index.hu







