“Olyan tapasztalat volt, amit tovább lehet vinni” – Civilekkel készült előadás Debrecenben
szerkeszto 
„A Csokonai Színház kreatív alkotóműhelye, a Csokonai KözTér 2022 februárjában indult. Színházi szakemberek kíváncsi és kreatív munkára vágyó civileket hívtak közös gondolkodásra a jövőről, reményeikről, félelmeikről. Különböző szakmákból (egyetemi tanár, óvónő, marketing szakember), eltérő korosztályból verbuválódott csapat, akik több mint fél éven keresztül kétheti, majd heti rendszerességgel találkoztak. Megalkották az emberiséget megmentő Ábrahám történetét, majd úgy döntöttek, megismertetik hősüket a közönséggel is. Az előadás tavaly év végén debütált a Csokonai Fórumban. A KözTér négy résztvevőjével: Gáll Anna Nikolettával, Lukovszki Judittal, Pál Mariannával és Varga Dórával a búcsúbulijukon beszélgetett Vajland Judit.
Amikor jelentkeztetek a KözTér felhívására, bizonyára élt bennetek valamilyen elképzelés arról, hogyan lehetne színházi körülmények között a jövőről gondolkodni. Hasonlít-e ez a csaknem egy évvel ezelőtti, képzeletbeli előadás arra, amit végül bemutattatok?
Lukovszki Judit: Az én fejemben a cím alapján volt egy elgondolás, ami nem vált be. Nekem a KözTér egy cívisváros problematikába ágyazott kulturális kontextusba passzolt. Azt gondoltam, mint városlakó alkotom a köz részét, és ebben az irányban sok megvitatható kérdés van. Az első két alkalommal voltak is olyan játékok, amik megtartottak ebben a tévhitben, mert például a város földrajzi elhelyezkedése is téma volt, de számomra sokára derült ki, hogy mi lesz a véglegesnek tűnő irány.
Pál Marianna: Nekem meg is ugrotta az elképzeléseimet, mert nem gondoltam, hogy ennyi területre ki fogunk térni: háború, klímaválság, járvány.
Varga Dóra: Az elején nekem sem volt teljesen tiszta, hogy Debrecen jövőjéről lesz-e szó, vagy általában a jövőről. Úgy éreztem, hogy mindkettőre nyitott a csapat: nagyon sokszínűek voltak a játékok, de vissza-visszatértünk a jövőbeni paráinkhoz. Idővel egyértelművé vált, hogy valamiféle disztópia születik, de én sokkal egyszerűbb struktúrájú előadásra gondoltam. Merész ötleteimben is egymásra felfűzött monológok sora szerepelt. Az előadásunk jócskán felülmúlta az elképzeléseimet.
Gáll Anna Nikoletta: Én az első szakaszban nem gondolkoztam ezen. Mivel a színházban dolgozom, ismerem a CSIP-esek közelmúltbeli munkáját, biztos voltam benne, hogy nagyon kreatív folyamat lesz, de azt én sem gondoltam, hogy egy ennyire sokrétű és interaktív előadás születik.
Ebben a kezdeti szabad, játékos ötletelésben, közös gondolkodásban mikor jelent meg a fikció, a kitalált Ábrahám alakja? A fikció jó kapaszkodó lett vagy nehezítette a munkát?
V.D.: Elég hamar belépett a fikció, bonyolultabb lett minden, mert fogalmunk sincs róla milyen lesz a jövő, és tízen tizenkét félét beszéltünk. A saját történeteink a játékokban mutatkoztak meg, abból is került be egy-két rész az előadásba.
L.J.: Engem például a tudományos-fantasztikus szférába illeszkedő kérdések teljesen hidegen hagynak, és csak a kíváncsiságom, hogy ebből mi sülhet ki, és a többiek miatt maradtam benne. Volt egy pillanat, amikor válságosnak láttam a helyzetet, mert nem éreztem se magamat, se a többieket elég felkészültek ehhez. Nem vagyok fogékony sem a világban lebegő rémek, sem a konteók iránt, amikkel magukat és egymást rémisztgetik az emberek. Egy idő után viszont kiderült, hogy itt valami ilyesmiről lesz szó, és nagyon kíváncsivá tett, hogy azok, akik számára valóban létezik a mesterséges intelligencia által való fenyegetettség mint állapot, hogy élik ezt meg.
Emlékeztek rá, hogy mikor, hogyan vetődött fel témaként?
L.J.: Akkor tematizálódott, amikor még voltak fiúk a csapatban.
G.A.N.: A játékokban mi is szóba hoztuk, de a fiúk sokkal többet tudtak erről.
L.J.: Voltak házi feladatok ezzel kapcsolatban, amit én el is passzoltam, mert nincs kedvem ilyen természetű szövegekkel testi kapcsolatba kerülni.
Nehezített volt a terep amiatt, hogy nem kész szöveggel dolgoztatok, mint általában a kőszínházakban szokás, hanem ti közösen hoztátok létre azt? Hogy sikerült a felvetődő kérdésekben nyugvópontra jutnia ennyi embernek? Voltak viták arról, mi maradjon, mit vessetek el?
L.J.: Ez borzasztó nehéz, mert ha demokratikusan akarsz eljárni, akkor mindenkit végig kell hallgatni, és a többség érdeklődése vagy irányultsága fog dönteni.
P. M.: A kreativitás nem okozott problémát. Bárki elindulhatott egy irányba, el is szállhatott a fantáziája, de állandóan váltakoztak az elképzelések, jöttek a fékek, hogy merre haladjunk. Úgy kreatívnak lenni, hogy folyamatos, jó értelemben vett viták vannak, tényleg nagyon nehéz.
A dramatizált részek megírásától kezdve a technikai személyzet segítségéig némi rálátást kaptatok arra, mi minden kell ahhoz, hogy egy darab színpadra kerüljön. Az alkotófolyamat melyik része állt a legközelebb hozzátok, és melyik volt, ami a legnagyobb kihívást jelentette?
L.J.: Mi először nem tudtuk, hogy előadást csinálunk. Nagyon késői döntés volt, hogy színházi előadás készül.
G.A.N.: Vagy ha tudtuk is, hogy azt csinálunk, arról elképzelésünk sem volt, hogy hogyan kell. Furcsa tapasztalás, ami egyébként a színészeknek megszokott, hogy jelzésekben, díszletek nélkül kell mozogni a próbákon.
Visszatekintve mi az, amit másképp néztek majd a színházban?
L.J.: Engem nem ilyen színházas dolog izgatott, hanem a többiek. Kiben mi rejlik. Hogy például Anna, akit egyáltalán nem ismertem előtte, milyen intellektuális megoldásokkal áll elő, és ugyanez igaz mindenkire: önmagában érdekes volt, hogy egy ilyen helyzetben, a legkülönbözőbb élethelyezetek közül jövők mit fognak javasolni.
V.D.: Annyira különfélék vagyunk, hogy elképesztő érdekes volt figyelni egymás gondolatait és reakcióit. Nekem nincs semmiféle színházi kötődésem, azonkívül, hogy szeretem nézni. Teljesen más munkát végzek, így minden, ami itt történt, a megszokottól eltérő folyamat volt. Például a közös gondolkodás: a földön ülve agyalunk, miközben a drámapapíron megszületik a történet vázlata, improvizálunk, de még nem tudom, hogy ez már egy jelenet a darabunkhoz.
L.J.: Nem kronológiában haladtunk. Szolgáltattuk a nyersanyagot, amivel aztán Zsuzska (Madák Zsuzsanna, dramaturg, rendező) sütött-főzött.
P.M.: Választhattunk, hogy kisebb csoportokban melyik témakörrel szeretnénk foglalkozni. Inkább Ábrahám iskolai éveiben vagy a kutatómunkájában merülnénk el. Ez különösen izgalmassá tette a próbákat.
V.D.: Zsuzska kézben tartotta a folyamatot, sokféle technikával segítette az ötletelést, és odafigyelt, hogy a felmerülő kérdéses pontokat mindig megvitassuk. Májusban már bemutattunk montázsokat az előadásból, persze ekkor még nem volt lekerekítve a teljes történet, a keretek és az átkötések később születtek meg.
Milyen tapasztalás volt az előadás kész díszletében próbálni, játszani?
G.A.N.: Számomra döbbenetes volt, amikor fényekkel és hanggal dolgoztunk. Ott döbbentem rá és izgulni is kezdtem, hogy akkor ebből tényleg előadás lesz! Nem gondoltam, hogy ilyen érzés kimenni emberek elé. Igyekeztem nem észrevenni őket, hogy ne legyek zavarban, de ki sem zárhattam, hogy ott vannak, mert mégis egyfajta viszony alakul ki köztem és köztük, ami nagyon izgalmas volt.
L.J.: Engem megnyugtatott, mert átláttam végre a teret. Majd a fénycsík megmondja, meddig kell lépnem, nem kell rögzítenem, hogy két lépéssel a színpad széle előtt kell megállnom, mert ez egyértelmű lesz. Megnyugtatott az is, Zsuzska tudja, mikor és hogy tart meg bennünket a technika. Nekem arra kell figyelnem, ami az én feladatom. Ha úgy érzem, hogy megtanultam mindent, amit kell, hogy ez működjön, már semmi nem zavar. Inkább inspiráló.
P.M.: Nekem nagyon jó volt a színpadon lenni. Elérzékenyültem. Titkon végig reménykedtem, hogy lesz előadás, mert már játszottam előtte is: korábban statisztáltam a Csokonai Színházban, valamint amatőr színjátszó társulati tag is voltam, ezért örültem, hogy a KözTér által visszatért a színjátszás az életembe.
V.D.: Az adrenalin hatalmas volt, és nem is sejtettem, hogy egy helyben megállni a színpadon milyen nehéz. Elindul egy szívdobogást utánzó hang, és ott állunk 10-15 percig a fényben, miközben jönnek a nézők. Elképesztő volt. Még ha nem is izgultam, sikerült a maximumra pumpálni a vérnyomást, és utána bele kellett helyezkednem a szerepembe, mosolyognom kellett. Remegő szájjal nehéz.
G.A.N.: Hozzáfűzném, hogy az elején ez a 10-15 perces néma várakozás lelkileg is nehéz volt, mert sokunknál az itt elhangzó Covid-monológ súlyos dolgokat is tartalmazott. Nem tudtuk, hogy bekerül az előadásba. Emlékszem, amikor a bemutatón néztünk előre, és már sötétben voltak a nézők is, engem ez a sötétség annyira behúzott, hogy majdnem elsírtam magam. A második előadáson már könnyebb volt.
Egyöntetű döntés volt, hogy legyen színházi előadás?
L.J.: Akarata ellenére senki semmit nem csinált. Én kapálóztam a leginkább, mert ezt a biztonságot nem éreztem. Nagyon sokat számít, hogy szépen vagy bevilágítva, hogy jól hallatszik a hangod. Ez rengeteg segítség, ahogy az is, hogy előadás egy jó része felvételről megy.
V.D.: Végül egyöntetűen szavaztuk meg, hogy legyen előadás. Aki belefáradt, lecsatlakozott.
L.J.: Az is izgatott mindenkit, hogy szabad-e bármire nemet mondani. Én egy ponton nemet mondtam, és megengedte Zsuzska.
Nem szerettél volna rappelni. Mondtad a szakmai beszélgetésen.
L.J.: Igen. Konfliktusmentes volt ez is.
V.D. Tőlem kérdezték privátban, hogy volt-e negatív kritika, célzás arra, hogy nem vagyunk ehhez elég ügyesek, de ilyen nem volt. Mindenki magától távozott, ha akart, és magától maradt. Minden önkéntes volt.
L.J.: Magát kellett vállalnia mindenkinek.
A szakmai beszélgetésen is látszott, és a mostani lelkesedésetekből is, hogy élmény volt számotokra ez az egy év. Közösséggé kovácsolódtatok, és A beszélgetés előtt mondtátok, hogy a közös Messenger csoportotokban már nem feltétlenül csak az Ábrahám kapcsán beszélgettek.
L.J.: Jaj, ha látnád, mennyi hülyeség van ott.
P.M.: Én az első előadás után két nappal írtam, hogy örülök a pihenésnek, de ürességet érzek, hogy nincs tovább színház, miközben egy hétre rá volt kitűzve egy előadás. De próbálok magamhoz visszatérni. Most bulizunk egyet, és remélem, együtt marad a csapat, születnek még előadások.
Az ürességet a közösség hiánya okozza vagy az is, hogy a mindennapjainkban nem jellemző a színház adta játék? A színészek váltakozva alakulhatnak azzá, amik a civil életben nem feltétlenül lennének, ami biztos nagy adomány.
V.D.: Mindkettő nagy veszteség, a játék és a felszabadultság hiánya is. De ilyen színes csapatba ritkán kerülünk be, ez nagyon ritka egy felnőtt ember életében, ráadásul fórum sincs, ahol ilyen jellegű találkozásokra könnyen lehetőség nyílna. Ez nagy veszteség.
G.A.N.: Arról nem is beszélve, hogy ez kemény munkafolyamat volt, amellett, hogy mindenki dolgozott. Munka után jöttünk a színházba és volt, hogy fél 11-ig próbáltunk. A kreatív energiák annyira feltöltöttek minket, hogy éjfélkor még a chatben beszélgettünk.Jó értelemben volt fárasztó. Abban reménykedem, hogy a KözTér folytatódni fog.
Ha újból programot hirdetnek, ti valószínűleg jelentkezni fogtok.
L.J.: Persze. Akár két cintányért összeütni.
P.M.: Már nem is kell jelentkeznünk, benne vagyunk a leltárban.
L.J.: Nekem nagyon zsúfolt az életem, de azt gondolom, hogy egy csomó olyan tapasztalatot, tudást felszedtem, ami hasznos a DESZínházban is: hosszasabban kell kitudakolni a velem együtt játszani akarók pozícióit a fennforgó kérdésekkel kapcsolatban. Ez a fajta alaposság, amibe belekényszerültünk a demokrácia törvényei miatt, vezet valahová, ennek van értelme. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ehhez nehéz partnereket találni a mai világban. Ez a lelassulás, alaposság nagyon jót tesz. Olyan tapasztalat, amit lehet továbbvinni: sokkal komolyabban veszi a világ dolgait.
G.A.N.: Azt gondolom, hogy nagyon tiszteltük egymást. Tudtuk, hogy nem egyéni dologról van szó, csapatban dolgozunk, és azért vagyunk itt, hogy közösen valami jót alkossunk.
L.J.: Senki nem akart jobb lenni a másiknál.
V.D.: Tanulságos és jó élmény volt egymás ilyen szintű elfogadása. Néha elveszíted az emberekbe vetett hited, így ez engem lelkileg is megerősített.
A csapat végül úgy döntött, nem búcsúznak el egymástól. Közös munkájuk egy szakasza az Ábrahám bemutatásával lezárult, de a következő félévben a CSIP havi rendszerességgel workshopokkal várja őket.
Szerző: Vajland Judit”
Címlap fotó: szinhaz.online
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
