Divat lett a kapitalizmust bírálni, szidni, felelőssé tenni tegnapi és mai bajainkért. A nyugati világban, de még nálunk is egyre másra jelennek meg a tőkés társadalmat bíráló, sőt támadó írások. Ne tessék megijedni, nem fordult a világ a feje tetejére. Írók, újságírók, gondolkodók egész sora azért ugrik neki a kapitalizmusnak, hogy megvédje a kapitalizmust. A recept egyszerű: leleplezzük a tőkés rendszer rossz oldalait, és elhitetjük az emberekkel, hogy nincs más út, nincs jobb.
Ulrike Herrmann német közgazdász-újságíró könyve is ilyen. Tudomásunk szerint magyarul egyelőre nem jelent meg. A könyvre oda kell figyelni, hiszen a német útkeresők gondolatai előbb-utóbb átszivárognak Magyarországra is.
Megláthatjuk azt is, hogy a polgári társadalomkritika nagyon messze el tud menni, de nem képes egy határt átlépni. A határon túl már a szocializmus van, amitől Ulrike Herrmann is minden formájában irtózik.
A szerző egy nagyon fontos megállapítással indít:
„A kapitalizmus előrelépés volt a történelemben, de megvannak az alapvető gyenge oldalai. A kapitalizmus …az állandó növekedés nélkül nem tud stabil maradni. A kapitalizmus állandó terjeszkedés nélkül összeomlik.”
Ez a gondolat egyébként a marxizmus egyik alaptétele, már az 1848-as Kommunista Kiáltványban is olvasható. „Az egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végig kergeti a burzsoáziát az egész földgolyón” – olvashatjuk a klasszikusoknál.
Ulrike Herrmann felsorolja mindazokat az ellentmondásokat, amelyeket a kapitalizmus állandó terjeszkedési igénye szül. Nézzünk csak néhányat!
A vagyonok óriási koncentrációja megy végbe. Németországban a nagy konszernek az összes vállalkozás 0,7 százalékát teszik ki, de övék a teljes forgalom 66,2 százaléka. A német lakosság 1 százaléka birtokolja a nemzeti vagyon 33 százalékát, 10 százaléka pedig 64 százalékát. Vagyis a többségnek semmije sincs.
„A kapitalizmusnak békére van szüksége, nem háborúra” – mondja a szerző. A háború a legdrágább eszköz például az olajellátás, az energiaellátás biztosítására. És mindezek ellenére a kapitalizmus folyamatosan termeli konfliktusokat, helyi háborúkat és most eljutottunk egy új világháború fenyegetéséhez.
A kapitalizmus nem képes az egészséges környezetet, a klímát megvédeni. Az ok egyszerű. Mindent az dönt el, hogy a tőke hozzájut-e nyereséghez vagy sem. Az atomenergia nagyon költséges. A világ energiafelhasználásának 5 százalékát adják az atomerőművek. Nem jelentenek megoldást a miniatomerőművek sem.
A szél- és napenergia jelenthetne hosszútávú lehetőséget, mondja a szerző, de ez még többe kerül. Nem véletlen, hogy 2020-ban a napelemekkel nyert energia a német felhasználás csak 2,3 százalékát, a szélből nyert energia 5,4 százalékát tette ki. Világátlagban ez 0,4, illetve 0,8 százalék. A zöldtechnika óriási beruházásokat és rengeteg ritka fémet igényel. „Zöld növekedés nincs, ez illúzió” – jelenti ki a szerző.
Ulrike Herrmann rámutat a kapitalizmus egyik legnagyobb ellentmondására, a túlfogyasztásra. Túl sok autó van a világban, túl sok repülő, túl sokat eszünk, túl sok szemetet termelünk, és folytathatnánk a sort.
Logikus a megoldás: vissza kell fogni, értelmes keretek között kell tartani a fogyasztást. A kapitalizmus viszonyai között azonban aligha reális a fogyasztás visszafogása. A német autóiparban például 1,75 millió ember dolgozik, a légiközlekedésben 850 ezer, az építőiparban 2,5 millió. Ha visszafognák az autógyártást, ha az emberek kevesebbet utaznának, ha a lakásokat nem azért építenék, hogy a cégek profitra tegyenek szert, hanem a reális igények kielégítésére, a tőkés cégek rengeteg embert tennének az utcára.
Ulrike Herrmann azt sem titkolja, hogy mitől retteg a tőke. „Az 1929-es világgazdasági válság megmutatta, hogy milyen veszélyekkel jár, ha emberek munka, jövedelem, remény és perspektíva nélkül maradnak. Németországban így jutott hatalomra Hitler 1933-ban.”
De az is kiderül, hogy a tőke szempontjából nem Hitler a fő veszély, hanem a szocializmus. A szerző utal arra, hogy a kapitalizmust lehet „korlátozni”, „leépíteni.” Ezt történt a második világháborúban, amikor Nagy-Britanniában, az USA-ban is bevezették az állami tervgazdálkodás számos elemét. Ez történik ma is a covid és a háborús viszonyok között.
A tőkés termelést szabályozni kell, vallja, de ez nem járhat együtt a szocializmus bevezetésével. A szocialista országok korábbi tervgazdálkodása, de akár a mai kínai sajátosságú szocializmus is elfogadhatatlan. „Demokrácia csak ott virágzik, ahol jólét van, de ebből nem következik, hogy egy ipari ország egyben demokratikus is” – mondja a szerző. Kína rohamosan gazdagszik, de amíg a kommunista párt van hatalmon, nem lehet demokráciáról beszélni.
A szerző utal arra, hogy a kapitalizmus problémájának megoldására ma két recept létezik. John Maynard Keynes nyomán a konzervatívok azt vallják, hogy „a kapitalizmust szabályozni kell a nagy turbulenciák elkerülésére.” Vagyis kell állami tulajdon, állami cégek, állam bankok, kellenek költségvetési pénzek, amiből támogatni lehet a vállalatokat és az embereket.
A koronavírus idején a német állam például 500 milliárd euróval szállt be a piaci folyamatok befolyásolásába. Ezt a felfogást látjuk az Orbán-kormány gazdaságpolitikájában is, bár erről nem ír a könyv.
Velük szemben állnak a „neoklasszikusok”, azaz a mai liberálisok, akik abban hisznek, hogy a piac mindent elrendez. A piacon az érvényesül, amire igény van, amit megvesznek, ami profitot hoz. Ami nem hoz profitot, az pusztuljon! A liberálisok nem törődnek azzal, hogy a piacnak kiszolgáltatott egészségügy vagy az ilyen elvekre épülő oktatás óriási károkat okoz a társadalomnak.
Ulrike Herrmann azonban megnyugtatja az olvasót. „A kapitalizmus nem paradicsom, nem tudja az egyenlőtlenségeket felszámolni.” De a rendszer növekedésével a gazdagok még gazdagabbak lesznek, de az átlagpolgár is profitál belőle. Vagyis nem kell semmilyen osztályharc, antikapitalizmus, szocializmus, minden megoldható a kapitalizmuson belül.
A valóságban nem mindenki tartozik az „átlagpolgár” kategóriába. Az afrikai, ázsiai migráns sohasem fog annyi pénzt kapni, mint a német polgár. Megmarad a különbség a német, osztrák dolgozó és a kelet-közép-európai munkavállaló között is. A kizsákmányolás nem szűnik meg, csak a formája változik.
„A rendszernek nem kell összeomolnia, mert már működnek a reformok. A kapitalizmus megszülte a demokráciát, és a demokrácia irányítja a kapitalizmust.” Ebből az is következik a szerző szerint, hogy „az elit már nem kényszerül arra, hogy erőszakosan elnyomja a népet.”
Ez sem igaz! Magyarországon, mondjuk, a rendőrség nem veri szét a tüntetéseket, a sztrájkokat, de a törvények eleve olyanok, hogy szinte lehetetlen sztrájkot, nagy megmozdulást szervezni. A média nélkül manapság nincs siker. A tőkés elit viszont nem engedi a médiába a kapitalizmus ellenfeleit.
A szerző szerint ugyan nem kell összeomlástól tartani, de a távlatokat illetően semmi jóval nem tud szolgálni. „Az ipari országoknak olyan alternatívák között kell választaniuk, amelyek valójában nem jelentenek választást. Vagy önként lemondanak a növekedésről, vagy az idő kényszeríti ki a növekedés csökkentését, mivel életfontosságú alapok mennek tönkre.”
„A végtelen növekedés lehetetlen egy véges világban” – jelenti ki. Sőt: „A klímavédelem csak akkor lehetséges, ha megszüntetjük a kapitalizmust.”
De Ulrike Herrmann nem akarja megszüntetni a kapitalizmust. „A kapitalizmus vonzó, de nincs jövője” – vallja. „Egy új gazdasági rend fog születni, amit túlélési gazdaságnak nevezhetnénk.”
A szerző eljut addig a határig, amit nem tud és nem akar átlépni. Mit mond Marx és Engels? „A burzsoáosztály létének és uralmának leglényegesebb feltétele a gazdagságnak magánosok kezében való felhalmozódása, a tőke képződése és gyarapodása.”
Ebből következik a lényeg. Ha alapvető változást akarunk, ahhoz a tulajdonviszonyokat kell megváltoztatni. Amíg a termelőeszközök magántulajdonban vannak, addig a magántőke érdeke dönti el, hogy mit és mennyit termeljenek. Azt és annyit fog termelni, ami profitot hoz neki.
Ha a termelőeszközök a társadalom tulajdonában vannak, akkor azt és annyit lehet termelni, amire és amennyire az embereknek szükségük van. A kapitalizmus értelmetlen túlfogyasztását, a pocséklást, a környezet tönkretételét csak a szocializmus képes leküzdeni.
A kapitalizmusban nem lehet a kapitalizmust átalakítani, csak részlegesen módosítani. A tőkés állam beavatkozhat a piaci folyamatokba, bevezethet „ársapkákat”, állami tulajdonba veheti a közüzemeket, a médiát, de mindez nem változtatja meg a kapitalizmus lényegét. Marad a magántulajdon többsége, és vele együtt a pénz uralma.
A kapitalizmusból van kiút, ez pedig a szocializmus, a közösségi társadalom. Ehhez a társadalom tulajdonába kell venni a gyárak, a bankok, a földek többségét. Tervszerű gazdálkodást kell bevezetni a társadalom egész méretében. Mindez akkor lesz lehetséges, ha a politikai hatalom a dolgozó emberek, a nép kezében lesz.
