szerkeszto 
A „Hétköznapi fasizmus” című, 1965-ben készült filmet a szovjet filmiparnak köszönhetjük. Többszintű dokumentumfilm, korábbi híradók és eredeti dokumentumfilmek részleteiből állították össze az alkotók, hogy a náci Németország példáján bemutassák a fasizmus felemelkedését és bukását.
A végig fekete-fehér alkotás meghatározza a képi jelentések hangulatát. Természetesen módjában állt volna a rendezőnek színes felvételeket válogatni, vagy színező technikával látványosabbá tenni a jeleneteket, ezzel viszont egy teljesen más filmet hozott volna létre. Nem tudjuk, hogy az milyen hatással lenne a nézőkre, azt viszont tudjuk, hogy a világ mozijait és tv képernyőit már a múltban többször bejáró film milyen lett. Megrázó, hatásos, őszinte.
És kell-e egyéb, ha a történelemről beszélünk, mint őszintén megmutatni a múlt eseményeit, alig kommentálva, inkább csak néhány szavas magyarázatokkal kiegészítve?
A kezdő kockákon gyerekek játszanak. Csak a narrátor szinte gépies hangja tudatja, hogy a háború után két évtizeddel vagyunk. Lehetnénk előtte is, a gyerekek ugyanis mindenhol egyformák, játszanak, nevetnek, sírnak, érdeklődnek a környezet iránt.
A filmre jellemző a montage technika – gyakori, egymásnak ellenkező érzelmi töltetű képsorok váltják egymást, ami a néző figyelmét nem hagyja lankadni. Mire az egyik hangulatba süllyedhetnénk, áttaszít egy merőben másba. A koncentrációs táborokba kényszerített gyerekek képének vágása felébreszti a moziba fáradtan beülő nézőt.
Néhány szó a Mein Kampf című könyvről, amit az örökkévalóságnak szántak a nácik, Hitler és az SA, Hindenburg és a mellette frakkban ugráló Hitler, szinte burleszknek tűnik az egész. Európa avasodó királyságok és nyugati demokráciák államformáival kísérletezik, de a társadalmak mindenütt feszülnek az elégedetlenségtől. A Nagyháborút senki nem érzi lezártnak, belső- és külső feszültségek az országokban és az országok között. A nyugati fasiszta pártokat védik a rendőrök, de szétverik a munkások szerveződő megmozdulásait. Inkább a tőke és a lumpen összefogásából épülő szélsőjobb, mint a munkások egységének veszélye a kapitalista társadalomra.
Egyenes az út a könyvégetésekig, de mára tudjuk, hogy ahol könyveket égetnek, ott előbb-utóbb képesek embereket is. A náci-német ipar fellendülése, az autópályák, a kohászat, vegyipar, mint sikertörténet jelenik meg a híradókban, ám hamarosan szembesül a világ azzal, hogy az új utak gyorsan mozgó katonai menetoszlopokat, a kohászat tankokat, a vegyipar robbanószereket és tömeggyilkossághoz használt mérges gázokat jelent, amik nem a fejlődést, hanem a hamarosan kezdődő háborút szolgálják.
Visszatérő kép, egy német katona arca jelenik meg egy híradó képkockáin, melyről leolvashatja a boldog polgár, hogy nyugodtan alhat az ágyában, mert ez az arc, ez a fiatal harcos képes rá, hogy megvédje őt bármitől.
A Szovjetunió harca a náci hordák és fasiszta szövetségeseik ellen természetesen súlyponti része a filmnek. Sok-sok részlet, mind megannyi örökre bevésődő kép. Aztán végre közeledik a katarzis, az utolsó Hitlerről készült képek. Göbbels már nem rikácsol. A nürnbergi per, ahol a gazemberek egyik fele ártatlannak vallja magát, másik fele pedig már mentegeti és a jövőbeli, szovjetellenes céljaihoz lát szövetségest bennük. Drezda porig bombázása, Hirosima és Nagaszaki elpusztítása már nem a 2. világháború megnyerését szolgálja, hanem a szovjeteknek szánt üzenet. Truman mesterkélten barátságos kalaplengetése a szöges ellentéte a tömegpusztító fegyverek gátlások nélküli felhasználásának a világ feletti hatalom biztosítására.
Majd újra 20 évvel a háború után vagyunk. Gyerekek játszanak a tereken és fiatal katonák tanulnak a világ sok-sok akadémiáján. Egy USA katona arca jelenik meg egy híradó képkockáin, melyről leolvashatja a boldog polgár, hogy nyugodtan alhat az ágyában, mert ez az arc, ez a fiatal harcos képes rá, hogy megvédje őt bármitől. Dejavu.
És vége a filmnek, „jönnek a betűk”. De a néző nem ugrik fel a helyéről, nem rohan a büfébe vagy a ruhatárba, mert nem bír. A lábában alig van erő, a 136 percnyi vetítés mázsás súlyként nehezedik a lélekre és a testre is.
Ma már, az 1945-öt követő számos háború tükrében látjuk, hogy ez a közel 60 éves filmalkotás mennyire találóan fogalmazta meg a múlt, a jelen és jövő problémáit. Hogy az imperializmus, ha kell fasiszta, ha kell globalista, de nem nyugszik. hogy a „többet és még többet elv” nem került a sublót mélyére Nürnbergben, hogy a fiatal harcosok öntudatos portréi még mindig álbiztonság reményével kábítják az embereket.
Jó mozit, jó szórakozást!
About the Author
Kós Zoltán 
