szerkeszto 
„Nagy- és Kisszelmenc az első világháborút lezáró, 1920-as, Párizs környéki békeszerződések megkötéséig a Magyar Királyság része volt Ung vármegyében. 1920-ban, a Párizs környéki béketárgyalások után Csehszlovákiához került. Az ikerfalu az 1938-as első bécsi döntés után visszakerült Magyarországhoz. A második világháború befejezésének időszakában aztán erre a területre is visszatértek a csehszlovák hatóságok, de a határait nyugatra toló Szovjetunió a faluban, a házak között húzta meg új határát, amely rövid ideig ide-oda tolódott a falun belül, majd megszilárdult ott, ahol ma is áll. A határt végül csak hosszú emberi jogi küzdelmek eredményeként 2005. december 23-án nyitották meg Ukrajna és Szlovákia között, ahol jelenleg gyalogos-kerékpáros határátkelőhely üzemel.
Kertek alatt szállított fegyverek Kelet-Szlovákiában, a béke mint tiltott szó Ukrajnában. Bár az ország egyértelműen orosz agresszió áldozata, magyarként nehéz lojálisnak lenni egy olyan államhoz, amely nem tesz semmit a kisebbségeiért. Kelet-Szlovákia és Kárpátalja magyarsága egyaránt megsínyli a háborút és a hatásait. Mindennek helyszíni riportunk első részében jártunk utána.
A második részben arról írtunk, hogy Kelet-Szlovákia magyarsága ellenszélben, de dolgozik azon, hogy a régió helyzete jobb legyen. Kettőn áll a vásár, és tény, hogy a helyieknek is bele kell rakniuk a maguk ötven százalékát, azonban az eredmény nagyban függ attól, hogy milyen a szlovák kormányzat hozzáállása. Riportsorozatunk harmadik felvonásában Nagyszelmencről és Kisszelmencről, a kettévágott magyar faluból jelentkezünk, amelynek ma egyik része Szlovákiához, másik Ukrajnához tartozik.
A szovjetek és a csehszlovákok kettévágtak egy színmagyar falut
Mint ahogy az Zelei Miklós A kettézárt falu című könyvében is olvasható, a vasfüggöny leereszkedésének éveiben egyszerre háromféle pénzt használtak Nagyszelmencen és Kisszelmencen. A szovjetek benyomulásával ugyan már megjelent a rubel, emellett viszont a csehszlovák koronát is használták az emberek, de érvényben volt még a pengő is.
A falu és a határ sorsát végül az 1944 végén elkezdődött határrendezések pecsételték meg végleg
– meséli az Indexnek Matyi Tamás történész, akinek kutatási területe a település helytörténete és kettévágása.
A kutató elmondja: amikor a szovjet katonák 1944-ben elérték Kárpátalját, a helyi kárpátukrán nemzeti tanács még abban az évben jóváhagyta a szóban forgó rész Szovjetunióhoz csatolását. Ennek megerősítésére 1945. június 29-én Moszkvában megkötötték a szovjet–csehszlovák szerződést, melyben Csehszlovákia lemondott Kárpátaljáról. A szerződés ugyan eredetileg csak 1946. január 30-án lépett hatályba, de facto azonban már az aláírás előtt érvényben volt.
A fennmaradt iratok és a helyi lakosok elmondása szerint a területen élők közül voltak, akiket erőszakkal vagy megfélemlítéssel, másokat csellel vettek rá arra, hogy írják alá a kérelmet, miszerint azt szeretnék, hogy Kárpátalját a Szovjetunióhoz csatolják.
Az újonnan meghúzott határvonalak végül kettévágták az akkori, közel 1100 lakossal rendelkező Szelmencet is, aminek nagyobbik része s vele együtt az iskola, községháza, óvoda, temető, rendőrség, görögkatolikus templom és református templom a csehszlovák oldalon, míg a falu kisebbik része, benne a római katolikus templommal a szovjet oldalon maradt. A csehszlovák oldalon Nagyszelmenc, a szovjet oldalon Kisszelmenc lett a település neve.
Mielőtt a határvonal a mai helyén megszilárdult volna, legelőször egyébként a mai határtól körülbelül 200 méterrel nyugatra húzták meg, és a nagyszelmenci temetőt, illetve a vele szemben levő házat és annak udvarát is kettévágta, aminek következtében
a családi ház a Szovjetunióhoz, de az ott lakók udvara és jószágaik már Csehszlovákiához tartoztak.
Vasil Péter, Nagyszelmenc alpolgármestere elárulja: egyáltalán nem volt egyedi eset az sem, hogy a csehszlovák oldalra került lakosoknak a szovjet oldalon volt földjük. Az idősebbek beszámolói szerint a hatóságok még átengedték őket aratni, de a termést már nem lehetett átvinni a határon.
A hirtelen jött változással az emberek aztán érthető módon nem nagyon tudtak mit kezdeni, ami miatt hamar mindennapossá váltak a szökések a határ egyik és másik oldalán is.
„Ellenőriztek is mindenkit, aki a határ közelébe ment, nemsokára pedig a csehszlovákok és szovjetek betelepítésével is megpróbálkoztak a két oldalon, aminek célja az asszimiláció mellett az ott élő magyarság és a családok életének ellehetetlenítése volt” – teszi hozzá Matyi Tamás.
Kommunikálni is szinte teljesen tilos volt az egymástól elvágott barátoknak, családoknak.
Vasil Péter elmeséli, ezt úgy próbálták kijátszani a helyiek, hogy mikor kimentek például kapálni, akkor népdalokba csomagolva adtak hírt egymásnak a határ két oldalán élő rokonok. Annyi előnyük pedig volt, hogy sem a szovjet, sem a csehszlovák határőrök nem értették a magyart. Az alpolgármester még egy olyan legendáról is szót ejt ezzel kapcsolatban, hogy az üzenetet tartalmazó levelet egy kacsa szárnya alá tették, majd átreptették a határ másik oldalára.
Nagy Bernadett a kettévágott falu ukrajnai részének, Kisszelmencnek, valamint a közeli Palágykomorócnak az elöljárója a Szürtei kistérségben. A helyi vezető elmeséli, nagyanyja megélte a határmeghúzást, és bár az idősebb generációnak ez az esemény nagyon bevésődött, számára gyerekként nem tűnt annyira föl, hogy a falu közepén ott van a határ, hiszen ő már ebbe nőtt bele.
Matyi Tamás szerint a határ meghúzása különösen a kisszelmencieket érintette rosszul, ott az emberek sokszor alig jutottak ennivalóhoz, emellett pedig az építkezést is betiltották a határ közelében, aminek célja a falu elnéptelenítése volt. Elbeszélések szerint cukor híján a cukorrépát főzték meg az öregek, és abból csináltak maguknak és a családjuknak kását, illetve az abból kifőtt lével ízesítették a teát, valamint a különböző ételeket.
Sokan voltak, akik naponta mindössze két-három burgonyát ettek, sötétedés után pedig senki nem mehetett az utcákra. A lámpákat is le kellett kapcsolni a házakban, a katonák napi szinten zaklatták a helyieket.
A Szovjetunió szétesésével enyhülés jött
A nagyobb változások csak a Szovjetunió szétesése után kezdődhettek el
– mondja Matyi Tamás.
1990-ben az orosz és csehszlovák hatóságok megengedték a nagyszelmenci lakosságnak, hogy csoportosan átlépjék a határt. Ezt azonban továbbra sem a Nagyszelmenc és Kisszelmenc közti határon, hanem a szomszédos Dobóruszka és Palágykomoróc közti átkelőhelyen tehették meg.
Nagy Bernadett elárulja: nagyon izgatottan várták a faluban ezt az eseményt, habár ők nem mehettek át, a nagyszelmenciek lépték át a határt, és mentek Kisszelmencre.
„Mi ekkor kezdtük megismerni az ottani rokonságot” – emlékszik vissza Nagy Bernadett, aki hozzáteszi, nem ismert senkit a falu másik oldaláról, csak nagyanyja történeteiből. Soha nem látta a rokonait sem, vagy ha igen, és éppen átintegettek a határon, akkor sem ismerte fel őket.
Unokatestvéreknek kellett bemutatkozniuk egymásnak
– teszi hozzá Vasil Péter.
Egy évvel később aztán ismét megengedték az embereknek a határátlépést, azonban ekkor is egy alternatív helyszínen, a Dobóruszka és Nagyszelmenc között található mezőn nyitottak utat az orosz katonák a lakosok számára. Ezt követően azonban ismét megszűntek a határnyitások, és sokáig ismét csak hatalmas kerülővel lehetett átjutni az embereknek a másik oldalra.
Az amerikai kongresszus is tárgyalta a falu ügyét
Matyi Tamás szerint a 2005-ös határnyitáshoz végül leginkább az járult hozzá, hogy Zelei Miklós munkásságának köszönhetően egyre nagyobb nemzetközi visszhangot kapott Nagy- és Kisszelmenc története, így a helyi politikusok mellett már országos és nemzetközi szinten is egyre többen kezdtek el foglalkozni a határnyitás kérdésével.
A két falu akkori elöljárói az Amerikai Egyesült Államok kongresszusában is beszámolhattak az ott zajló abszurd eseményekről,
nem sokkal előtte pedig, 2003 októberében Gilányi István kezdeményezésére székelykapu avatására is sor került a határon, aminek egyik fele ma is Nagyszelmencen, másik fele pedig Kisszelmencen található, szimbolizálva ezzel a két falu egységét.
Bár az amerikai meghallgatás több fronton is eredményes volt, és látható lépések történtek az átkelő megnyitásának érdekében, ennek ellenére Szlovákia és Ukrajna között sokáig folyt még a vita a határ megnyitásáról, mivel nem tudták eldönteni, hogy az autók számára is elérhető, vagy pedig gyalogos átkelő nyíljon-e a két falu között.
A határnyitásra végül 2005. december 23-án került sor, ami kifejezetten nagy sajtóvisszhangot kapott. Problémát okozott ugyanakkor, hogy bár a nagyszelmenciek átmehettek a túloldalra vízum nélkül, a kisszelmenciek mindezt vízum híján nem tehették meg, ami aztán jó ideig így is maradt.
A falu egyik része az EU-ban, a másik háborús országban van
A helyzet végül 2007 novemberében mérséklődött kicsit, amikor az Európai Unió és Ukrajna megkötötte az egymás közötti, vízumok kiadásának megkönnyítéséről szóló megállapodást. Ezután a kisszelmenciek már ingyen tudtak vízumot igényelni az átlépéshez, kiváltása azonban továbbra is rendkívül körülményes volt, és csak egy alkalomra szólt.
A határátkelő megnyitásával emellett a határturizmus is kialakult, ami mára mérséklődött ugyan, a kezdeti időszakban viszont a 2-3 órás sorok sem voltak ritkák a nagyszelmenci oldalon. Kisszelmencen egyik napról a másikra a határhoz vezető útszakaszon boltok tucatjai lepték el az utcát, sok helyi lakos pedig inkább elköltözött a faluból a megnövekedett embertömeg miatt.
A határ megnyitása megélhetés szempontjából sokat segített a helyieknek
– vélekedik Nagy Bernadett. A településvezető hozzáteszi: Nagyszelmenc mindig is fejlettebb része volt az ikerfalunak, a határ megnyitása óta azonban náluk, Kisszelmencen is pozitív irányú változások indultak meg.
2017-ben az Európai Unió eltörölte a vízumkötelességet is a schengeni külső határokon belépő, biometrikus útlevéllel rendelkező ukrán állampolgárok számára. Vasil Péter szerint ennek nem volt különösebb hatása a településre, habár Nagyszelmencen többen is vásároltak házat Ukrajnából, a vendégmunkások azonban nyugatabbra mennek Szlovákiában, vagy még tovább.
Ami a falu két részének együttműködésében újabb mérföldkövet jelenthet, az a háború és hatásai, ami Nagyszelmencre és Kisszelmencre is nagy hatással volt.
A testvértelepülések vezetői közül egyedül csak a nagyszelmenci polgármesterrel, Tóth Lajossal találkoztam személyesen
– árulja el Nagy Bernadett, aki 2020 óta elöljárója a korábban már említett két településnek. Szerinte a háború kitörése óta kényszerűségből minimalizálódtak a testvértelepülési összeköttetések, már ami a személyes kapcsolatokat illeti.
Az elöljáró elmondja: bár közvetlen harci cselekmény eddig nem történt Kárpátalján, a háború mindenkinek megnehezíti az életét a környéken, elsősorban a férfiakét, akiknek bármikor, akár út közben is átnyújthatják a katonai behívóparancsot.
Nehéz most az együttműködés. Próbálunk mindenben segíteni, jelenleg viszont nem nagyon tudunk miben. Információink vannak, de nemigen megyünk át
– erősíti meg Vasil Péter, aki elmeséli, az első napokban nagyon sokan jöttek át, és próbálták támogatni a menekülteket, akiket a helyi kultúrházban szállásoltak el.
„Május óta nyugalom van” – teszi hozzá az alpolgármester, aki szerint szinte mindenki ment tovább Nyugat-Európába, sőt sokan már vissza is jöttek, és átkeltek Ukrajna felé a gyaloghatáron.
„Ha nem visszük tovább mindezt, akkor nincs értelme az egésznek”
A határtól elindulunk a helyi magyar tannyelvű iskola felé. Vasil Péter elmondása szerint nemcsak a környező falvakból, hanem Nagykaposról és Csicserből is járnak ide gyerekek. Az iskola 2008-ban lett felújítva, azóta is mindent fejlesztenek, ennek eredménye például a Dobó István-emlékszoba, ahol a diákok interaktívan tanulhatnak az egri várkapitányról.
Dobó István a környéken, Dobóruszkán született, így nagy a kultusza a térségben. Vasil Péter elárulja, az iskolában is ezért van sok minden az egri várkapitány személye köré építve. Az alpolgármester hozzáteszi: ebből fakadóan is jó kapcsolatot ápolnak Egerrel, ahova minden évben járnak kirándulni a gyerekek.
Oktatás tehát van, a térség lakosságmegtartó ereje azonban kérdéses.
Nagymihály innen negyven kilométer. Ipari munkahely nincs, így marad a szolgáltatás, az állami szféra, esetleg a magánvállalkozás. Más lehetőség nemigen van
– mondja az alpolgármester.
Vasil Péter szerint az infrastruktúra is rendkívül hiányos, szerinte elfogadhatatlan, hogy a mai napig nincs a térségből olyan főút például Kassára, amely kikerülné a falvakat.
„A keleti vidékeket, főleg a magyarlakta területeket mostoharégióként kezeli Pozsony” – jelenti ki az alpolgármester, bár hozzáteszi, aki akar, az tud munkát vállalni a faluban, habár ez nem mindig megy egyik pillanatról a másikra.
Azt, ahol most élünk, nem örökbe, hanem csak gondozásba kaptuk. Ha nem visszük tovább mindezt, akkor nincs is értelme az egésznek
– vélekedik Vasil Péter, aki szerint a falu szétvágása nem törte meg a szelmencieket, akik egyfajta feketehumorral tudták a történteket kezelni. Talán ez is segített megőrizni a magyarságukat.”
Címlap fotó: Papajcsik Péter / Index)
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
