„A helyzet átkozottul komoly, de nem kilátástalan” Claudia Kemfert „Sokkhullámok” című könyvéről
szerkeszto 
Igazán friss könyvről adhatunk most hírt, hiszen idén februárban jelent meg a könyvpiacon. Az első kiadás a 26 eurós ára ellenére már el is fogyott, úgyhogy, aki nem vette meg, várnia kell az utánnyomásra. Vagy olvassa el a recenziónkat!
Claudia Kemfert az energia- és klímaügy abszolút tekintélye Németországban, de szavára odafigyelnek másutt is, még Amerikában is. Egy ideig előadott orosz egyetemeken is.
A könyve izgalmas tanulmány a háború, az energiagazdálkodás és a tőkés kormányok politikája közötti összefüggésekről. A könyv egyszerre leleplező, mivel lerántja a leplet arról, hogy a tőkés kormányok döntései mögött a nagyvállalatok tőkés érdekei állnak. De ugyanakkor leszerelő is, mivel igyekszik elhitetni az olvasóval, hogy a „helyzet átkozottul komoly, de nem kilátástalan.” A tőkés társadalomnak meg kell változtatnia az energiafelhasználás szerkezetét, át kell térnie a megújuló energiákra és ez a társadalom demokratizálását is magával fogja hozni.
Na de, lapozzunk bele a könyve! Az egyik legérdekesebb megállapítása az, hogy 2022. február 24-ét sokan rémálomként, váratlan sorscsapásként élték meg, pedig már jóval előtte tudni lehetett, hogy háború lesz.
A szerző utal arra, hogy a „háború hosszú tervezést, alapos előkészületeket és döntéseket igényel”, melyek aligha maradtak észrevétlenül. A felelősséget lazán az oroszokra tolja. Arról említést sem tesz, hogy az USA és a NATO óriási katonai erőt vonultatott fel az orosz határokhoz, amit az oroszok is észrevettek.
A háború lehetősége mindig is benne volt a pakliban, hiszen a kelet-európai térségben óriási gazdasági érdekek ütköznek. „A fosszilis energia mindig nemzetközi üzlet, sőt gyakran államok közötti üzlet kérdése” – mondja a szerző.
Hasonlóképpen stratégiai fegyver a gabona. A háború kezdete előtt Ukrajna adta a világ gabonartermelésének 13 százalékát, a kukoricatermelés 15 százalékát. Az ukránok szállították a világ növényolajforgalmának 50 százalékát. A kelet-európai térségben államok érdekei ütköztek össze az energiaellátás és más stratégiai áruk terén.
Az ukrajnai háború sokként érte Németországot – mondja a szerző, „De sokan már évekkel előtte látták, hogy be fog következni.” Karl Schlögel, német Ukrajna-szakértő 2015-ben megjelent könyvében már arról beszélt, hogy háború lesz. Három hónappal a háború kitörése előtt az amerikai média hírszerzési forrásokra hivatkozva közölte, hogy az oroszok támadásra készülnek.
A szerző utal arra is, hogy Kelet-Közép-Európában az elmúlt harminc évben alapvető változások mentek végbe. „Az energia-csővezeték üzlet a német keleti politika (Ostpolitik) része volt” – húzza alá a szerző. A keleti politika célja Willy Brandttól kezdve Helmut Kohlig az volt, hogy elősegítsék a német egység megteremtését, azaz az NSZK nyelje le a szocialista NDK-t, másrészt pedig indítsák el a Szovjetunió széthullását.
A kelet-európai rendszerváltások és a német egyesítés után Oroszország és személy szerint Putyin nagy volumenű megállapodást ajánlott Németországnak. Oroszország ellátja energiával a németeket, óriási profitot biztosítva. Az európai politikában egy új erőközpont jöhet létre, amely megerősíti Németország és Oroszország pozícióit a világban.
A német nagytőke elfogadta az orosz ajánlatot. A kockázatot kisebbnek találták, mint a hasznot. A német-orosz kiegyezést Putyin és Schröder látványos személyes „férfibarátsága” is erősítette. Schröder még az „oroszok és németek közötti lelki közelségről” is beszélt.
A szerző világosan szól arról is, hogy a Németország belső ellátását biztosító német nagyvállalatok, így a BASF, a Ruhrgas és az Eon mindent megtettek az orosz Gazprom kegyeinek elnyeréséért. Az energiaüzlet fantasztikus profitot ígért nekik.
Ily módon született meg az északi-tengeri vezetékek ötlete. Közvetlen kapcsolat jött létre a német felhasználó és az orosz termelő között. Nem kellett osztozni a hasznon az ukránokkal és a belaruszokkal, mivel a tranzitköltségek megszűntek. Tény azonban az is, hogy az orosz Gazprom birtokolta 2022 elején az európai gáztároló kapacitások 25 százalékát.
A szerző szerint a német kormány tisztában volt azzal, hogy Oroszország a gázszállításokat politikai célra is használhatja. A német vállalatok szava azonban erősebb volt, egy orosz agresszió kockázatát nem tartották jelentősnek – mondja a szerző.
Claudia Kemfert beszél arról, hogy a németek többféle kockázati lehetőséget mérlegeltek. Nem tartották valószínűnek, hogy az oroszok nem tartják be a szerződéseket. Kezelhetőnek tartották annak a veszélyét, hogy a tranzitországokban, illetve a közvetlen vezetékkel bármi történik. A legsúlyosabb veszélynek az Oroszországtól való teljes függőség kialakulását tartották, amit csak nagyon komoly lépésekkel lehet megszüntetni.
A német fél végül úgy döntött, hogy az északi – tengeri vezetékek megépítése ugyan növeli az oroszoktól való függést, de kizárja a tranzitországokkal kapcsolatos költségeket és veszélyeket. Az orosz függőség ellensúlyozását az amerikai gázszállítások növelésével képzelték el.
Az energetikai tudományos körök egészen mást javasoltak: az energiafelhasználás teljes átalakítását. Schröder erre nem volt hajlandó, Angela Merkel ugyan „klíma kancellárként” igyekezett viselkedni, de meghajlott a nagyvállalatok akarata előtt. A szerző szerint a „szövetségi kormány az elmúlt 15 évben nemcsak megtűrte és támogatta a német gazdaság fatális függőséget a földgáztól, de megakadályozott minden olyan lépést, ami csökkenthette volna a fosszilis energiahordozóktól való függőséget. A dezinformáció módszerei a gazdaságból jöttek, és támadást jelentettek a demokrácia tartópillérei ellen.”
A szerző úgy véli, hogy Északi Áramlat-2 építésének megkezdése 2014-ben „külpolitikailag kényes, klímapolitikailag katasztrofális, az energiaellátás szempontjából fölösleges, népgazdaságilag rendkívül kockázatos” döntés volt.
A német tőke másként számolt. A tervek szerint 2018-ra az északi gázvezetéken keresztül évi 110 milliárd köbméter orosz gáz érkezett volna. Németország belső igénye 90 milliárd volt, így 20 milliárdot nagy haszonnal lehetett volna értékesíteni az EU piacain.
A háború új helyzetet teremtett – hangsúlyozza a szerző. „Nem valahol a távolban, hanem az Európai Unió kapui előtt tört ki.” Márciusban támadás érte a zaporozsi atomerőművet, ami néhány száz kilométerre van Németországtól. Aztán megindult a menekültek áradata. 2022 októberéig 14,6 millióan hagyták el Ukrajnát, durván napi 200 ezer menekült.
Claudia Kemfert szerint az EU és Németország „rosszul reagált a háborúra.” „Egy gyors energiaembargó Oroszország ellen ésszerű és gazdaságilag képviselhető lett volna” – mondja. Minden fajta energiaimport leállítása csapást mért volna Oroszországra, mivel az orosz GDP 20 százaléka közvetve-közvetlenül az energiagazdaságtól függ. A kőolaj és a földgáz teszi ki az orosz export kétharmadát. „Az árak emelkedését egyetlen dolog tudná megállítani: a háború gyors befejezése. Az azonnali és gyors embargó ezt elősegíthette volna.”
A német kormány és az EU vezetése ehelyett részleges szankciók véget nem érő kampányába kezdett. „Gyorsan kiderült, hogy nem kerül sor a NATO közvetlen részvételére. Senki sem vállalta a katonai eszkaláció kockázatát.”
Scholz kancellár „vélhetően tartott egy népfelkeléstől, amely az embargó gazdasági következményei miatt kirobbanhatott volna.” Az energiaárak emelkedése minden területen növeli az inflációt. Nos, népfelkelés valóban nem következett be. „A lakosság az első megrázkódtatás után visszazökkent a megszokott állapotba. Nyárra már nem sok maradt az első napok hangulatából” – írja a szerző.
A szerző szerint a kőolaj és szén importját gyorsan meg lehetett volna oldani más forrásokból. Dél-Afrika, Kolumbia rengeteg szén szállítására képes. A földgáz bonyolultabb eset, de az orosz import itt sem pótolhatatlan.
A szerző elmondja, hogy a német kormány már 2009-2012 között részletesen elemezte Németország gázellátását veszélyeztető tényezőket. 2014-ben, amikor a Krím csatlakozott Oroszországhoz, mérlegelték egy esetleges háború következményeit is. „Az eredmény egyértelmű volt: a gázellátás az orosz gáz nélkül is biztosítható, nehezen, de megoldható.” A német kormány elsősorban a norvég és észak-afrikai forrásokra gondolt és az amerikai sűrített földgázra.
A német kormány felmérte a villamosárampiacra gyakorolt hatásokat is, és kimondta: az oroszok kikapcsolása esetén is megoldható az ország villamosárammal való ellátása. A módszert is megjelölték: 2030-ig fel kell számolni az atomerőműveket és a szénerőműveket és teljesen át kell állni a megújuló energiákra. „Nem lesz könnyű, sokba fog kerülni, de meg lehet csinálni” – összegzi a szerző.
A német kormány és az EU döntése elhibázott volt. Oroszország a gyorsan növekvő energiaárak miatt napi 1 milliárd euró bevételre tett szert.
A szerző szerint a fosszilis energiához való ragaszkodás újra és újra nemzetközi konfliktusokhoz fog vezetni, mivel kevés van belőlük és a földrajzi eloszlásuk egyenetlen.
A szerző szerint egyetlen megoldás van: az energiafelhasználás átalakítása. Úgy véli azonban, hogy a „német kormány határozott áttérés helyett abszurd vitákat folytat az állítólagos híd technológiákról, miközben ilyen hidak nem léteznek.”
A szerző az atomenergiát sem tartja járható útnak. Az atomerőművek csak akkor termelnek olcsó energiát, ha az államok teljes támogatását megkapják. Ez viszont nagyon sokba kerül. Emellett az atomerőművek nukleáris hulladékot termelnek.
A szerző szerint a megújuló energiákra való áttérés egyben a polgári társadalmak demokratikus elemeit is erősítenék. Energiaközösségek jöhetnek létre, az emberek közösen dönthetnének az energia felhasználásáról.
Olvassuk érdeklődéssel ezt a könyvet! De tegyük hozzá mindazt, amit máshonnan tudunk. Például azt, hogy a német kormány és az EU az itt is elemzett döntéseivel lényegében megadta magát az Egyesült Államoknak. A döntések már nem Berlinben vagy Brüsszelben születnek, hanem Washingtonban.
Ne felejtsük el azt sem, hogy ez a politika egy nappal sem rövidíti meg a háborút, hanem ellenkezőleg, megnyújtja.
És végül figyeljünk oda a berlini, müncheni és más németországi tüntetésekre! Az emberek egyre határozottabban teszik fel a kérdést, hogy jó-e a német kapitalizmus, sőt jó-e egyáltalán a kapitalizmus. Claudia Kemfert könyve minden értéke mellett azt akarja megakadályozni, hogy az emberek választ is adjanak. A válasz ugyanis előbb utóbb mindenütt ugyanaz lesz: NEM!
About the Author
Kós Zoltán 
