Kós Zoltán 
„Az átlagon felüli teljesítmény kemény munkával elérhető”
„Minél többet futunk, annál inkább rájövünk, hogy milyen keveset tudunk a futásról, önmagunkról, vallja Szilágyi Zoltán őrmester, az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár 32. Testőrezred katonája. A negyvenhat éves Szilágyi őrmester már régóta szolgálja a hazát, tizenhat évig a honvédség és társfegyveres testületek állományában, mégis extrém futásairól ismeri az ország. A „magyar jégemberként” becézett sportolót a mundérhoz való kötődéséről, a katonaságról és a rekorddöntéseiről kérdeztük.
Reggel futóedzése volt, majd nyelvi szintfelmérője, most pedig kényelmes tempóban sétált be a tárgyalóba. Miből áll egy átlagos reggel?
Edzéssel indul, az biztos. Természetesen van különbség aközött, ha az ember egy klasszikus munkahelyre érkezik meg, vagy éppen bejön egy laktanyába. Hagyok néhány másodpercet az átszellemülésre, majd átöltözöm, lejelentkezek a parancsnokoknál, megcsinálom a reggeli egyórás kötelező sportot. Sokszor csatlakoznak az alakulatból bajtársak, így nem mindig edzek egyedül. Olyan sportot kell űznöm, ami a felkészülésembe is beleillik, de azért vagyok itt, hogy bizonyos új, vagy jobb, esetleg más módszereket megmutassak, átadjak a katonatársaknak. Ezt már el is kezdem a reggeli sportok kapcsán. Maximálisan kihasználom a reggeli egyórás sportlehetőséget, de az sem ritka, hogy bejövök fél órával hamarabb, vagy különösebb felkészülésre kérek engedélyt.
Futva közelíti meg a Petőfi laktanya épületét is?
Nem, bár szívesen jönnék kerékpárral vagy futva, de Halásztelken lakom, így a közlekedés nehézségei, valamint a masszív autóforgalom miatt nem vállalkozok rá.
Mióta szolgálja a hazát?
A hazát régóta szolgálom, a jelenlegi beosztásom előtt három testületnél tizenhat éve. Ebben volt külszolgálat, mindig speciális helyeken, ahol egy kicsit az átlagon felül, átlagtól eltérően és esetleg, sőt, nem is esetleg, hanem más különleges feladatokat kellett ellátni. Voltam Egerben felderítő katona, aztán a büntetés-végrehajtásnál biztonsági felügyelő és az akciócsoport tagja, a rendőrségnél járőrvezető, intézkedéstaktikai instruktor. Az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár 32. Testőrezredéhez augusztus 15-én csatlakoztam.
Hogyan került ide?
Jelentkeztem a csepeli toborzóirodába tavasszal, nem sokkal azután, hogy visszatértem a dél-amerikai futóexpedíciómról. Nagy szeretettel fogadtak, és azonnal mondták, hogy igen jól jönnék a honvédségnek. Több helyre is kiajánlottak, végül Bakos Béla zászlós, a 32. Testőrezred vezénylőzászlósa behívott egy felvételi beszélgetésre, hogy megismerjük egymást. Ő mutatott be Zsolnai Tamás ezredesnek, a 32. Testőrezred parancsnokának, aki bizalmat szavazott nekem. Elmondta, hogy az életrajzom felkeltette az érdeklődésüket, és a tapasztalataimat komplex módon szeretnének majd használni a következő időszakban. Pozitív élményként gondolok vissza erre a találkozásra, az ott elhangzottakra. A honvédségi rendszert már ismertem; a fegyelem, a kemény munka igazán vonzó számomra.
Miért éppen most határozta el, hogy jelentkezik a seregbe?
Minden bizonnyal kicsit elcsépelt, de tényleg meghallottam a sereg és a haza szavát. Emocionális személyiség vagyok, így hatással van rám, hogy milyen állapotok uralkodnak a világban, különösen az európai régióban. Ha nem hangzik nagyképűen, úgy érzem, hogy már annyi tudást halmoztam fel az évek folyamán, amit sokoldalúan tudnék alkalmazni, amiből már lehet építkezni.
Extrém sporttevékenységeiről nagyjából három-négy éve rendszeresen beszámol a hazai sajtó. Mióta rajong a műfajért?
Hatéves korom óta sportolok, a versenysportok világa körül forgott az életem. Én is, mint sokan a korosztályomban, focival kezdtem és a budapesti válogatottságig jutottam. Jól ment, szerettem, élveztem. Nem mellesleg sokat kellett futni a felkészülések, edzések és játék során. Később, például az egyes harcoló alakulatoknál és a büntetés-végrehajtásnál már rendszeresen és célzottan futottam, terepfutóversenyeket nyertem. Nagyjából húsz éve elkezdtem az utcai futóversenyeket, és rájöttem, hogy ez nekem jól megy. Pompásan bírtam a szélsőségeket: sem a nagy meleg, sem a nagy hideg nem fogott ki rajtam. Habár alapvetően a hidegben zajló futásaim alapján ismernek, akár még a sivatagban is megállom a helyemet.
Az extrém sportolók általában egy területre, éghajlatra specializálódnak…
Igen, általában a hidegterápiás és hideggel foglalkozó sportolók nem nagyon szoktak extrém meleg időjárási körülmények között futni. Elég nagy kihívás felkészíteni a szervezetet télen, a hidegben trenírozni, hát még úgy, hogy közben a nyári pokoli melegre is edz az ember. Én viszont egyaránt csinálok nyáron hideg vizes merülést, télen pedig gyakran a melegre készülök. A hőségriadó sem veszi el a kedvemet a hosszútávú futásoktól.
Mi motiválja?
Meg szeretném mutatni, hogy arra, amit egy általános sportoló normális körülmények között, normális távon teljesít, arra képes vagyok én is, méghozzá extrém körülmények között. Csak egy példával élve: egy utcai futást, egy maratont vagy félmaratont megcsinálok mínuszban, hegyen, rövidnadrágban. Egész konkrétan, a második rekordomnál félmeztelenül teljesítettem a távot, mínusz 6 fokban, mezítláb, havas jeges úton. Azt szeretném üzenni, hogy átlagon felüli teljesítmény igenis elérhető kemény munkával. Mindent meg tudunk csinálni, hiszen minden fejben dől el.
Miről beszélek, amikor futásról beszélek? – így hangzik Murakami Haruki világhírű japán író futásról szóló szépirodalmi kötetének címe. Ön mit szeret az iramban?
A futás számomra egyfajta személyiségfejlődést és a határaim kitolását jelenti, de minél többet futok, annál inkább rájövök, hogy még mennyit kell tanulnom, még mennyit kell edzenem, mennyire kell tisztelnem a természetet, a képességeinket. Magyarán, minél többet futunk, annál inkább rájövünk, hogy milyen keveset tudunk a futásról és önmagunkról.
Kik a legnagyobb riválisai? A természet, önmaga vagy más extrém sportolók?
Alapvetően saját magunk vagyunk önmagunk legnagyobb ellenfelei, ezt mindig elmondom a motivációs előadásaimon is. Persze, az extrém futásban a természet számtalan kihívást tartogat, de akár a mínusz 10-12 fokos, itthon már „tényleg” hidegnek számító időjárás is kifoghat az emberen, de sikerült ebben a környezetben is felállítanom egy rekordot a Mátra keresztül futásával: 45 kilométert teljesítettem, rövidnadrágban, 4 óra alatt. Számomra ezek a tényezők olyan „akadályok”, amelyeket le lehet küzdeni és megmutatni, hogy igenis lehet futni, egészségesnek maradni, komplett módon felkészülni az ilyen időjárási körülmények mellett is. A személyekre visszatérve, a második rekorddöntésem kapcsán a hidegtűréséről ismert holland extrém sportoló, Wim Hof nevét szeretném említeni. Az úriember, aki több Guinness-rekordot is beállított, 2 óra, 17 perc alatt futotta le a félmaratont – mezítláb, félmeztelenül, rövidnadrágban. Elhatároztam: megdöntöm a rekordját. Végül mínusz 6 fokban, mezítláb teljesítve a félmaratont, 1 óra 40 perccel megdöntöttem a csúcsát. Aki már futott félmaratont, tudja, hogy harminchét percet lefaragni igencsak nagy eredmény. Ráadásul, én frissítés nélkül csináltam meg.
Tehát Guinness-rekordot állított be?
A Magyar Rekordok Szövetsége hitelesítette. Ami a Guinness-t illeti, a harmadik rekordom előkészületei során kapcsolatba léptünk velük, de azt írták a válaszlevelükben, hogy adjak le valamiből a kitűzött célból. Például, vagy csak hegyen, vagy csak síkon fussak, esetleg ne legyek félmeztelenül, vagy ne ilyen távot teljesítek. Annyira összetett az, amit végrehajtani kívánok, hogy nem fogják tudni megversenyeztetni, közölték. Én nem fogok leadni a teljesítményemből miattuk!
Az idei chilei extrémfutásáról beszél?
Igen, februárban háromhetes futóexpedíción vettem részt a chilei Atacama-sivatagban, a Föld egyik legszélsőségesebb, legkietlenebb, legborzalmasabb területén. Nulláról, a tengerszintről, az óceánpartról futottam föl 6160 méterre. Tíz nap alatt tettem meg, ebből nyolc nap futás volt, két nap pedig mászás. Összesen 387 kilométert tettem meg, átlagban naponta 48 kilométert futva. Az első napon, méghozzá a legforróbb sivatagi részen, 70 kilométert futottam le. Azt hiszem, be lehet vallani, a kezdés jól mellbe is vágott, hiszen 44-45 Celsius-fokos meleg jellemezte azt a napot.
Kik voltak a segítői?
Három kísérőm volt: Nagy Balázs klímakutató, geográfus, az ELTE docense és az egyik tanítványa, a frissen végzett geográfus és országos terepfutó, Iván Levente és a feleségem, Lenkei Alexandra, aki mentőtiszt. Balázs a kutatásai miatt rendszeresen megfordul Chilében, és ő mesélte, hogy olyan helyeken futottam át, ahol kétezer éve nem esett az eső. Bár a feleségem az egészségügyi részért felelt, jó lett volna, ha egy orvos és egy segítő is elkísér, de az anyagi vonzatok miatt csökkenteni kellett a tervezett létszámot.
Kik a szponzorai?
Kisebb magyar cégek, de van köztük egy hazai patika és egy magyar település is. Tavaly januárban, amikor Mátrafüredről félmeztelenül futottam el a siroki várig, Tuza Gábornak, Sirok polgármesterének annyira megtetszett a vállalásom, hogy jelképes összegű támogatással mellém állt. Korábban a D.A.S. Jogvédelmi Biztosító Zrt. volt a főszponzor, de sportruházati cégek is támogattak felszereléssel. Mindig meg kell említenem a gyöngyösi Sástó Hotelt, rengeteget köszönhetek nekik is. Minden más saját erőből valósult meg, de sokan például egy futócipő árával segítették a munkámat az elmúlt években.
Honnan jött a beceneve, a „jégember”?
A Mátra-futást nyaranta rendezik meg, a 11,6 kilométeres szakaszra bárki jelentkezhet, nagyjából ezerötszázan meg is mérettetik magukat. Szép-szép, de én úgy gondoltam, lefutom ezt télen is, méghozzá oda-vissza. Így az első rekordomat a Mátrában állítottam fel, amikor két óra alatt tettem meg a Mátrafüredtől a Kékestetőig, majd onnan vissza vezető 23,4 kilométeres szakaszt mínusz 3 fokban, rövidnadrágban, frissítés, felsőruházat és pihenés nélkül. Akkor ragasztotta rám az egyik újságíró, hogy én vagyok a „magyar jégember”, onnantól kezdve így hivatkoznak rám.
Milyen extrém futóverseny vár önre a következő félévben?
2024. január 6-án lesz egy futóverseny a norvégiai Tromsøben, az Északi-sarkkörtől 300 kilométerre északra, a Föld legészakabban fekvő városában. Eddig csak félmaratont rendeztek ott, mert olyan hideg és szeles a klíma, de az elmúlt két évben már maratonnal is előrukkoltak. Ezen a versenyen szeretnék rövidnadrágban és félmeztelenül elindulni. Ezt még ott senki soha nem csinálta meg.
Mi az a visszatérő kérdés, amelyet rendre megkap a sportteljesítményeivel kapcsolatban?
Az emberek leginkább arra kíváncsiak, hogy tényleg nem szoktam-e fázni, különösen akkor, ha meglátnak télen rövidnadrágban és pólóban, bár, ha nagyon hideg van, azért felveszek egy ujjatlan mellényt. Érzékelem a hideget, de a megfelelő technikákkal, amiket kidolgoztam, nem fázok.
Mi az alapja ennek a módszernek?
A hit, a cél, a szorgalom és a munka. Időről-időre tartok motivációs előadásokat, ahol el szoktam mondani, hogy miként kell felépíteni ezt. Szerencsére ezt a technikát bárki alkalmazhatja, mindenkinél beválik. A legfontosabb: nincsenek akadályok, azokat mi állítjuk fel magunknak. Mindenekelőtt ezzel kell megbirkózni, és ha eldöntöttük, hogy ezen változtatunk, a többi már szinte gyerekjáték. A képzéseim során más sportolókról is beszélek, de olyan szempontból rendkívül hiteles vagyok, hogy a példáim jelentős része a saját tapasztalataimon nyugszik.
Fő a hitelesség, igaz?
Valóban meggyőződésem, hogy rendkívülit, extrémet, nem mindennapit egy átlagember is végre tud hajtani. Számtalan orvos vizsgált, nincs semmiféle különleges képességem, semmilyen szervi eltérésem. Nem vagyok földönkívüli sem, ugyanúgy érzékelem a hideget, mint más, csak a rengeteg koncentrációnak, meditációnak köszönhetően el tudom viselni. Egyébként a hiten, az elszántságon kívül egyfajta tudás is szükségeltetik: elvégeztem egy sportoktatói képzést, hogy képbe legyek az edzéselmélettel, a módszertannal, a testem működésével. A keleti kultúrák is közel állnak hozzám, azokból is sokat merítek.”
Fotó: Rácz Tünde, Kresz Fruzsina
Eredeti írás: Navarrai Mészáros Márton
About the Author
