Apokalipszis most
”
A jó történet mindig beváló receptjét egyelőre senki se fejtette meg, viszont bizonyos ismétlődő mintázatokat könnyen találni az elmúlt néhány ezer év közkedvelt európai meséiben. A fenti megállapítás a filmművészetre is igaz, sőt néhány mozgóképes műfajt egyenesen olyan kiszámíthatónak tartanak, hogy a hollywoodi álomgyárban ódzkodnak gyarapításuktól.
A gyakran unalmasnak és sablonosnak bélyegzett krimik vagy életrajzi történetek mellett a háborús film is nyugodtan elfér a fenti tiltólistán. Utóbbi két zsáner ráadásul a váratlan végkifejlet ígéretével sem kecsegtet, hiszen általában valós eseményeket dolgoznak fel. Hogy a háborús történetek mégis szolgálnak kellő izgalommal, arról például a hősök máig élő kultusza, a harc borzalmainak nézőket újra és újra megrendítő bemutatása, illetve a különböző nézőpontok felvázolása gondoskodhat. Kevés szó esik arról, hogy a viszonylag kevés híres háborús film között milyen sok testvérmunka született. Korábbi toplistáinkon foglalkoztunk már a műfaj legkiválóbb alkotásaival, ma viszont olyan páros produkciókat veszünk sorra, amik egymás tükreként vagy színe és fonákjaként értelmezhetők.
Kémek a sasfészekben – Kelly hősei
Brian G. Hutton két legsikeresebb rendezését az alkotó személyén és Clint Eastwood főszereplésén kívül több fontos stílusjegy köti össze. A hatvanas évek végén készült művek túlzás nélkül nevezhetők mérföldköveknek. A háború korábban ismert kalandos-romantikus, depresszív-sötét vagy grandiózus-komoly ábrázolását sutba vágva könnyed, szarkasztikus hangvételben, az akciófilm nyelvén engednek betekintést a második világégés színfalai mögé. A magasztos célokhoz való cinikus, de legalábbis kritikus hozzáállás persze csakis Európán kívül, a harcokat jó ideig félig-meddig kívülállóként követő Egyesült Államokban születhetett meg. Két roppant izgalmas történetet látunk, amikben maroknyi csapat tör be az ellenséges német frontvonal mögé. Különösen a 1968-as mozi rejt kiszámíthatatlan csavarokat – David Fincher mind a tíz ujját megnyalja, mire kiderül, hogy mi az igazság. Hőseink nagy akcióját egyik esetben sem övezi különösebb elbeszélői pátosz, az egész hadműveletet nyers akciópuzzle-ként tálalják az alkotók. Hutton 1970-re az utcai nyelvezettől és a nyílt élcelődéstől sem riad vissza a moziban. Kelly alakulata az amerikai aranyásók mintájára, mindenféle fennkölt elvek nélkül, puszta zsákmányszerzés vágyából ragad fegyvert. Innen már csak egy lépés a MASH vagy Tarantino szenvtelen humora…
Csatorna – Hamu és gyémánt
Az óceán másik partján közel sem volt ennyire derűs vagy cinikus a hangulat, különösképp a tragikus sorsú Közép-Európában nem. A lengyel mozi legnagyobbjának tartott Andrzej Wajda – akinek egyébként édesapja katonatisztként szolgált – nagy tisztelettel beszél valamennyi elesett hősről. Bemutatkozó rendezéseiben 1944-45 kaotikus állapotait vázolja fel, amikor még egyik politikai tábor sem szerzett átfogó hatalmat Lengyelország fölött, a reménykedő felek pedig egyaránt saját haláluk felé rohannak. A Csatorna főcímében a narrátor rögtön ismerteti történetének szomorú végét, a néző az egész játékidő alatt mégis reménykedik, hogy a föld alatt vergődő szabadságharcosok számára van kiút a sötét, koszos, szűk vízvezetékrendszer útvesztőjéből. A filmek jellemző tulajdonsága, hogy külön figyelmet szentelnek a fiatal generációnak.
A filmtörténet két legforradalmibb nemzedékének egyikéhez, az ötvenes években induló alkotókhoz tartozó Wajda szerelmespárokra koncentrál a nagy történelmi események sodrában. Jövőjét elvesztő, kiteljesedni képtelen huszonéveseket látunk, akiknek lázadó hevületében könnyű ráismerni a beat-generáció önképére. A magánéleti és politikai szálat, illetve a kommunista és ellenálló hősök sorsát párhuzamosan futtató Hamu és gyémánt zárlatában a kor nagy ideológiái értelmetlen módon emésztik fel a szerelmeseket. Wajda a mélyebb azonosulás érdekében még azt is megteszi, hogy saját korának divatcikkét, egy napszemüveget ad a fiatal főhősre, akit egyébként a lengyel James Deannek titulált, hasonlóan viharos természetű és rövid életű Zbigniew Cybulski (fenti képünkön balra) alakít.
Apokalipszis most – Jöjj és lásd!
Ha klasszikus, tablószerű háborús filmekre gondolunk, az Arábiai Lawrence vagy A halál ötven órája után az összes listán ott szerepel Francis Ford Coppola gigantikus Vietnám-eposza is, illetve az arra érkező orosz válasz. A fentebb emlegetett két forradalmi rendező nemzedék közül ezúttal egy idősebb és egy fiatalabb szerző munkája áll szemben egymással. A kifejezetten rendezői verziójában ajánlott Apokalipszis most elsősorban a háború lehetséges túlélési módozatait mutatja be. Hősünk beleroskad az eseményekbe, nem képes elengedni a front emlékét, hosszú útja során két példaadó, követhető vezetői magatartással szembesül. Robert Duvall ezredese tűzszünet idején az ázsiai tengerpartra varázsolja Kaliforniát és szörfdélutánokat tart a sebesültek jajveszékelése közepette. Marlon Brando misztikus ködbe burkolódzó parancsnoka ellenben riasztó fundamentalista államot hoz létre a dzsungelben, aminek katonai és vallási vezetője egyszemélyben ő maga.
Az amerikaiak azonban közel sem vetkőznek ki magukból annyira a vásznon, mint a Jöjj és lásd! német katonái. A legendás Elem Klimov – Coppolával ellentétben – átélte a háborút, és ez érződik is rendezésén. Részben saját élményeit varázsolja vászonra, méghozzá olyan realisztikus módon, hogy 1986-os munkája túlzás nélkül nevezhető a valaha készült leggyomorforgatóbb háborús műnek. A belarusz népirtást vázoló maratoni hosszúságú produkció forgatása alatt a főhőst alakító kisfiú ténylegesen megőszült, amihez valószínűleg az a nagyjából fél órás jelenet is hozzájárult, amikor a német hadsereg kivégzi egy falu teljes népét. Ennek ellenére a Jöjj és lásd! fináléjában a humanizmus jegyében csendül fel Mozart Requiemje, míg az Apokalipszis most kritikus olvasatban zendíti Wagner zenéjét és deprimált hangulatot teremt a Doors slágerével.
Levelek Ivo Dzsimáról – A dicsőség zászlaja
Clint Eastwood egyidőben forgatott rendezései szó szerint egymás tükörképét teszik vászonra, hiszen ugyanazt az eseményt mutatják be japán, illetve amerikai szemszögből. 1944-ben járunk, amikor a császári hadsereg kis létszámú csapatot hagy egy apró szigeten, hogy az utolsó emberig védje a szent földet és ezzel legalább pár napra feltartsa, gyengítse az ellenséges haderőt. Ezzel szemben az amerikai politikai vezetés – emberáldozatot nem kímélve – fokozott ritmusban követeli Ivo Dzsima elfoglalását.
Az ellentétes reprezentáció önmagában érdekes volna, Clint Eastwood azonban megteszi azt a szívességet, hogy a csatát a fontosabb karakterek háttértörténetének bemutatásával szakítja meg. Köztük a háborút megelőzően Amerikába is eljutó, világot járt, széles látókörű japánok emlékeivel. Igaz, a filmek során kiderül, hogy a legtöbb kivezényelt kölcsönösen vajmi keveset tud a másik kultúráról, pedig a szemközti lövészárkokban lapuló katonák vágyai, szokásai és családi háttere meglehetősen hasonlítanak egymásra. Jellemző a II. világháborúra, hogy a legharsányabb hadakozó felek mind abban a hitben szocializálódtak, miszerint a saját kultúrájuk morálisan és ipari szempontból is magasabb rendű az ellenfelénél, mintha csak az ő oldalukon küzdhetne valaki meggyőződéssel a hazájáért. A kibékíthetetlennek gondolt politikai és kulturális ellentéteken tüntetőleg felülemelkedő Clint Eastwood munkásságába jól illeszkednek 2006-os ikerfilmjei, amivel egyébként két haragos nemzet között lépett fel közvetítőként a XXI. század hajnalán.
Becstelen brigantyk – Ministry of Ungentlemanly Warfare
Kevés szerző pályái fonódnak úgy egybe, mint a kilencvenes évek generációs mítoszát megteremtő Tarantino-Guy Ritchie párosé. Jóllehet karrierjük idővel eltérő irányokat vett, alkalmanként keresztezik egymás útját. Az angol mester soron következő produkciója szoros rokonságot mutat a korosodó amerikai rendező történelmi igazságtételt célzó ciklusának nyitó-opuszával, a Becstelen brigantykkal. A már emlegetett Brian G. Hutton által kitaposott úton haladva került mozikba a sasfészekbe beosonó amerikai különítmény története, amiben Tarantino fordít egyet a történelem kerekén.
Konfrontálja a nézőt azzal, hogy sablonos, infantilis náci karakterábrázolások helyett a hazáját szolgáló, esetleg a birodalommal szembeforduló vagy elvek híján nyerészkedő németeket vonultat fel. Velük szemben csupán félig-meddig azonosítható amerikai elitgárdát látunk. Akár úgy is alakulhattak volna a dolgok, mint a filmben történik, Tarantino szerint azonban a lényegen ez keveset változtat. Saját alternatív meséjében ideologikus alapon kínoznak embereket, a civil hátország lángba borul, a zsidó származású hősnő pedig hathatós bosszúja ellenére sem menekül. Guy Ritchie készülő mozijától hasonló szembesítést várunk. Parádésan árnyalt és fordulatos forgatókönyvet, ami ügyesen egyensúlyoz a cinikusan szatirikus stílus és a drámaian komoly pillanatok között. Meg persze egy kis angol humort és a rá jellemző nyelvi bravúrokat.
A szerelmes mesék mellett a háborús legendák tekintenek vissza a legnagyobb múltra a történetmondás hagyományában. Kifogyhatatlan forrásnak tűnik a hősök és történelmi tragédiák sora, a megszokottól eltérő, több nézőpontból bemutatott történetek pedig új távlatot adnak a műfajnak. Erre hoztunk tíz filmes példát, de a lista tovább bővíthető (gondoljunk csak az Elfújta a szél és a Casablanca vagy a Tizedes meg a többiek és az Isten hozta, őrnagy úr! kettősére). Clint Eastwood rendezéseinél láttuk, hogy a múlt korrekt feltárása milyen módon segítheti a békülést a jelenkorban. Egyszer talán Közép-Európa sorsát is górcső alá veszik arra érdemes rendezők, hogy bekössék az évszázados sebeket és méltóképpen emlékezzenek hőseinkre.”
Fotó: archív
Eredeti írás: Burillák Marcell
