szerkeszto 
„A terroristák fő célja az, hogy magukra irányítsák a figyelmet, és hogy egyenlő súlycsoportban tűnjenek fel egy állammal. Izrael Gáza elleni támadása úgy tűnik, elősegíti ezeket a törekvéseket.
Miután a Hamász október 7-én elborzasztó terrortámadást hajtott végre Izrael ellen, elkerülhetetlennek tűnt, hogy Izrael komoly válaszlépéseket tegyen. Az első, természetes reakció egy ilyen támadásra a harag, amelyet a bosszúvágy kísér. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök ennek megfelelően cselekedett, megesküdött rá, hogy elpusztítja a Hamászt, és megindította a Gázai övezet bombázását és a terület szárazföldi invázióját.
Azonban az, hogy az erőszakra erőszakkal válaszolunk, választás kérdése. 2008. november 26-án tíz pakisztáni terrorista lopakodott be a tengeren keresztül Mumbaiba. A következő két napban a szállodák, kávézók, egy fő vasútállomás és egy közösségi központ ellen elkövetett támadásokban legalább 174 ember meghalt, és több mint 300-an megsebesültek. Az indiai hatóságok gyorsan rájöttek, hogy a terroristák Pakisztánból érkeztek, és az ország biztonsági intézményeinek támogatását élvezték – írja a Foreign Affairs hasábjain megjelent cikkében Shivshankar Menon, az Ashoka Egyetem vendégprofesszora, aki 2010 és 2014 között Manmohan Singh indiai miniszterelnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Az akkor külügyminiszterként szolgáló szerző elmondta, hogy az első reakciója az volt, hogy határozott megtorló intézkedéseket sürgessen a szomszédos ország ellen.
Azonban a különböző lépések várható eredményeit és tágabb értelemben vett hatásait mérlegelve Manmohan Singh miniszterelnök kormánya végül úgy döntött, hogy nem hajt végre nyílt katonai csapást a pakisztáni terroristák ellen. Ehelyett Újdelhi diplomáciai és fedett csatornákon keresztül reagált a mumbai terrorista atrocitásra. A nyilvánosság előtt az ország visszafogottságot mutatott, nem pedig bosszúszomjat. Ez a döntés nemzetközi támogatást hozott Indiának, megakadályozott egy potenciálisan katasztrofális háborút, minimalizálta a polgári áldozatok számát, és megelőzte a további terrorcsapásokat. Legalábbis eddig India nem tapasztalt újabb pakisztániak által támogatott, tömeges áldozatokkal járó támadást indiai földön.
A dühös szamuráj
Joseph Campbell mitográfus egy japán népmesét beszélt el újra, amely egy szamuráj küldetését követi nyomon, aki megölt mesterét akarja megbosszulni. Miután levadászta mestere gyilkosát, a szamuráj éppen le akarta fejezni, amikor a gyilkos az arcába köpött. A szamuráj azonnal hüvelyébe dugta a kardját és elsétált. Mestere arra tanította, hogy soha ne cselekedjen vak dühből; a megtorlást objektív, igazságos távolságból kell végrehajtani. Campbell története rávilágít a terrorra adott egyik lehetséges válaszreakcióra: a visszafogottságra.
A 2008-as mumbai terrortámadás után India úgy érvelt, hogy egy katonai csapás valószínűleg nem oldaná meg a Pakisztánból kiinduló, határokon átnyúló terrorizmus problémáját; az elterelné a nemzetközi szimpátiát az indiai terror áldozatairól, azt sugallva, hogy az ügy egy India és Pakisztán közötti viszály, amelyben mindkét állam egyenértékű, és pontosan azt adná a terroristáknak és támogatóiknak, amit a támadástól reméltek: egy dühös, megosztott Indiát, és egy háborút.
A visszafogottság tűnt a legkevésbé rossznak India választási lehetőségei közül. Ennek ára volt: a támadás támogatói közül sokan megúszták a megtorlást. India nem egy pacifista hatalom, és más esetekben a terrorista erőszakra erővel válaszolt. Amikor a Pakisztán által támogatott terroristák 2016-ban megtámadtak egy indiai katonai tábort Uriban, 2019-ben pedig egy biztonsági konvojt Lethporánál, India úgy döntött, hogy a határon túl katonai megtorlást hajt végre, csapást mérve a terroristák indítóállásaira és bázisaira. Egyik megtorló akciónak sem volt nagy hatása a határokon átnyúló terrorizmus visszaszorítására vagy a felbujtók és vezetők likvidálására.
A terrorista erőszak célja gyakran az, hogy egy erősebb államot kizökkentsen, és vérontásra buzdítson.
A történelem rengeteg elrettentő példát kínál arra, amikor a terroristák sikeresen provokáltak ki stratégiai hibákat az erős országoktól. A Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolására adott osztrák–magyar reakció az első világháborúhoz és a Habsburg-birodalom végéhez vezetett. A szeptember 11-i támadások után az Egyesült Államok úgy döntött, hogy megnyerhetetlen globális háborút indít a terrorizmus ellen, megszállta Afganisztánt és Irakot, majd elakadt. A terrorizmus elleni háború még halálosabb terrorista csoportokat szült, például az Iszlám Államot, a civil áldozatok magas száma és az amerikai hadsereg által elkövetett visszaélések pedig ártottak az Egyesült Államok hírnevének.
Azt, hogy egy kormány hogyan reagál a terrorizmusra, gyakran belpolitikai tényezők és a lakosság bosszúvágya is alakítja. Azok a vezetők, akik büszkék erejükre vagy nacionalista hitvallásúak, hajlamosak felvenni a kesztyűt. A történelem azonban jórészt nem azokat igazolja, akik engednek az érzelmeknek, és katonai eszközökre támaszkodnak a terrorfenyegetés elhárításában – véli a szerző. Izraelnek a gázai civilek elleni fellépése és a Ciszjordániában zajló erőszakos cselekmények máris sokba kerültek. Egy „kemény”, tisztán katonai válasz ráadásul kevésbé valószínű, hogy képes lenne elpusztítani a Hamászt, mint a katonai, titkos és politikai intézkedések kombinációja, amelyet erre a konkrét esetre terveztek.
Empirikusan szólva a terrortámadásokra adott legtöbb masszív katonai válasz hosszú háborúkhoz, nem szándékolt következményekhez és a terrorfenyegetettség nettó növekedéséhez vezetett. A Srí Lanka-i kormány által a szeparatista Tamil Tigrisek mint katonai erő 2009-es felszámolását gyakran említik a terrorista csoport elleni sikeres erőalkalmazás példájaként. Ez a látszólagos győzelem azonban több százezer embert űzött el otthonából, nem oldotta meg az etnikai feszültségeket, és eltorzította az ország demokratikus folyamatait – ezek a problémák a mai napig fennállnak.
A katonai reakció éppen a nyilvánosság figyelmét kelti fel, ami a terroristák elsődleges célja.
Alátámasztja a terrorcsoport azon állítását, hogy hátrányos helyzetű lakosságot képvisel. Valójában a Hamász egyik oka az október 7-i támadások végrehajtására az lehetett, hogy olyan helyzetet teremtsen, amelyben a palesztinok, akiknek többsége korábban nem támogatta a Hamászt, Izrael büntetőintézkedései miatt a Hamász karjaiban kössenek ki.
Amikor az erő nem elég
A terrorizmus indítéka és célja politikai, és ekként kell kezelni. Az erőszakos válasz összhangban van Izrael évtizedek óta alkalmazott doktrinájával, a „fűnyírásnak” nevezett stratégiával, amely időszakos büntetőakciókat jelent: elnyomják, de nem szüntetik meg a terrorista tevékenységet. Eitan Shamir izraeli tudós és katonai stratéga, a kifejezés egyik megalkotója szerint mostanra ez a taktika elégtelenné vált. Szerinte az izraeli elrettentés kudarcot vallott, és az ország csak akkor maradhat fenn, ha kiszorítja a Hamászt a Gázai övezetből. Azonban az, hogy figyelmen kívül hagyták a palesztinok jogait és államiság iránti vágyukat, elvezetett a jelenlegi problémákhoz. Az izraeli bombázások és rakétatámadások valószínűleg a Hamász és a többi militáns csoport felé tereli a gázaiakat.
A Hamász támadása nem csak Izrael számára jelentett politikai kihívást. A Nyugat most joggal vádolható kettős mércével és képmutatással az ukrajnai és palesztinai külföldi megszálláshoz való hozzáállásában.
Sokan úgy látják, hogy a tűzszünet elutasítása pont a nyugati normák megcsúfolása.
Kizárólag a terrorizmus politikai kezelése – a terroristák elkülönítése a lakosságtól, amelyet képviselni akarnak, és egy jobb alternatíva felajánlása – jelenthet olyan megoldást, amely ténylegesen eltörli a Hamászt annak jelenlegi formájában. Izrael saját tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy az elnyomás önmagában nem szünteti meg a terrorista fenyegetést. Az erő ellenőrzött alkalmazása hasznos, sőt szükséges ahhoz, hogy a politika teret kapjon a munkához. Ha a béke a végső cél, a visszafogottság teret nyit a kommunikációnak és a tárgyalásoknak. A terrorra adott pusztán katonai válasz viszont gyengíti azokat, akik számára a béke a valódi cél – fogalmaz a szerző.
Sok izraeli és palesztin egyformán meg van győződve arról, hogy szenvedésük igazolhat szélsőséges és embertelen intézkedéseket, és a világ többi része kénytelen valamelyik oldal mellé állni. Úgy tűnik, hogy a megoldást politikai eszközökkel keresők hangját elnyomják azok, akik bosszúra, büntetésre és válogatás nélküli erőszak alkalmazására szólítanak fel. A kormányoknak azonban meg kell érteniük az elnyomás és az erőszak korlátait – írja a szerző. „
Címlap fotó: Romok Gázában 2023. november 20-án. Fotó: Ashraf Amra / Anadolu / Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
