szerkeszto 
„A Foreign Policy szerzője szerint úgy tűnik, hogy Recep Tayyip Erdogan elnök a létfontosságú biztonsági érdekek szinte minden színterén a transzatlanti szövetség aláásására törekszik.
A NATO-hoz való csatlakozás volt a legjobb külpolitikai cél, amelyet Törökország újkori fennállása során valaha is kezdeményezett. A hidegháború idején a tagság megóvta Törökországot attól, hogy a Szovjetunió lerohanja, és segített teret biztosítani a valós gazdasági fejlődésének a Nyugat szövetségeseként.
Akkor miért kell a szövetségnek folyamatosan küzdenie egy nem túl együttműködő török vezetővel, Recep Tayyip Erdogan elnökkel? Úgy tűnik, hogy Erdogan legtöbb esetben a transzatlanti szövetség aláásására törekszik. Itt az ideje, hogy a NATO újragondolja Törökország tagságát? – teszi fel a kérdést a Foreign Policy hasábjain Sinan Ciddi, az amerikai tengerészgyalogság felsőoktatási intézete, a Marine Corps University nemzetbiztonsági tanszékének docense.
Nem volt ez mindig így. A török diplomaták gyakran szeretik emlékeztetni nemzetközi kollégáikat arra, hogy Törökország szomszédsági viszonyai nehezek, és szuverenitásának fenntartása komoly kihívás.
Ennek a szemléletnek kétségtelenül vannak érdemei. Ismet Inonu vezetésének nagy szerepe volt abban, hogy Törökországot távol tartotta a második világháborútól, és nem rohanta le az országot a náci Németország, miközben továbbra is a Nyugat szövetségese maradt. A kemalista rezsim elég előrelátó volt ahhoz is, hogy elkerüljön minden nemzetközi konfliktust, amibe az új köztársaság esetleg belekeveredhetett volna, hiszen az akadályozta volna a gazdasági fejlődést.
A NATO-tagság juttatta Törökországot a nagy játékosok közé
A diplomáciai képességeknél azonban sokkal inkább a NATO-tagság nyújtotta biztonság volt az, ami lehetővé tette Törökország számára, hogy fejlesztési céljait megvalósítsa. Törökországot 1952-ben vették fel a szövetségbe Görögországgal együtt, mivel a Truman-kormányzat úgy vélte, hogy a kommunizmus európai megfékezése nem valósítható meg a tagságuk nélkül.
A NATO-hoz való csatlakozás, valamint a Truman-doktrína által pénzbeli (400 millió dollár Görögországnak és Törökországnak) és katonai támogatás formájában felajánlott segítség lehetővé tette Ankara számára, hogy komoly képességekkel rendelkező, modern hadsereget építsen ki, és a köztársaság számára biztosította azt a tekintélyt, hogy a Nyugathoz tartozik. A török tisztviselők, mind a polgári, mind a katonai vezetők helyet kaptak a tárgyalóasztalnál, így nyugati szövetségeseikkel együtt mérlegelhették a biztonsági kérdéseket. A NATO-tagság lehetővé tette Ankara számára, hogy katonai és gazdasági súlya fölé emelkedjen – véli a szerző.
Ankara arra való hajlandósága, hogy katonai szerepet vállaljon olyan létfontosságú NATO-missziókban, mint Koszovó és Afganisztán, hangot biztosított Törökországnak a szövetségen belül.
Ennek eredményeként több amerikai kormányzat különös figyelmet fordított Ankara biztonsági aggályainak kezelésére, legyen szó akár a kurd szeparatizmusról, akár a Vlagyimir Putyin Oroszországából érkező fenyegetésekről. 2015 novemberében, miután Törökország lelőtt egy orosz vadászgépet a légterében (1952 óta ez volt az első ilyen eset egy NATO-ország részéről), Putyinnak nagyon meg kellett gondolnia, hogy adjon-e erre katonai választ. NATO-tagság nélkül jó okunk van feltételezni, hogy Törökország hasonló sorsra juthatott volna, mint amit Ukrajna 2014 óta átélt.
Ennek ellenére Törökország 2019-ben egészen odáig ment, hogy orosz katonai eszközöket (Sz–400-as rakétarendszert) szerzett be, ami közvetlenül aláássa a NATO kohézióját. Ennek a lépésnek köszönhető, hogy Ankarát kivették az Egyesült Államok F–35-ös programjából, és a Trump-adminisztráció szankciókkal sújtotta. Erdogan mégsem tett semmit, hogy visszalépjen ettől a szövetségesei részéről elfogadhatatlan álláspontjától.
Erdogan Putyint támogatta?
Amióta Oroszország 2022-ben megkezdte ukrajnai invázióját, a Biden-kormányzat arra kérte Erdogant – időnként török szervezetek szankcionálásával nyomatékosítva –, hogy tegyen többet annak megakadályozására, hogy az ország olyan megengedő pénzügyi környezetet biztosítson, amely lehetővé tette az orosz oligarchák számára, hogy megkerüljék a nemzetközi szankciókat, és Törökországon keresztül mozgassák a pénzt a világban. Erdogan azonban nemcsak hogy nem tette meg ezt, de a közelmúltbeli jelentésekből kiderült, hogy Törökország – valószínűleg kormánya engedélyével – helyet biztosított a felségvizein Putyin személyes jachtjának felújításához a tuzlai hajógyárban.
Válasszuk ki a NATO létfontosságú biztonsági érdekeinek egyikét, és felfedezhetünk olyan török kapcsolatot, amely aktívan aláássa azt. Vegyük például az Iszlám Állam szíriai újraszerveződésének megakadályozására irányuló, alulreprezentált erőfeszítéseket. A Szíriai Demokratikus Erők (SDF) és amerikai partnerei a régió azon kulcsfontosságú egységei közé tartoznak, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az Iszlám Állam terroristái börtönben maradjanak, miközben továbbra is terrorizmusellenes missziókat hajtanak végre a szervezet maradványai ellen szerte a régióban. Ankara mégis katonai csapásokat hajtott végre az SDF ellen, amelyet terrorista szervezetnek tekint. Ezek a támadások több alkalommal veszélyeztették az amerikai katonák életét, és az amerikai hadsereget arra kényszerítették, hogy lelőjön egy török drónt.
2019 és 2022 között Erdogan nyíltan aláásta a Földközi-tenger keleti részének biztonságát azzal, hogy a NATO-szövetséges Görögország lerohanásával és az EU-tag Ciprus egy részének annektálásával fenyegetőzött vitatott tengeri területigényei miatt – különösen a földgázjogokkal kapcsolatban. Bár Erdogan harcias magatartása a térségben 2023-ra lecsillapodni látszik, Törökország a szerző szerint a terrorizmust kezdte támogatni. A Hamász október 7-i terrortámadásai nyomán, amelyekben több mint 1200 ember halt meg Izraelben, az Egyesült Államok azt vizsgálta, Ankara segíti-e a terrorszervezetet. Bár Izrael nem tagja a NATO-nak, a NATO legtöbb tagja gyorsan felajánlotta támogatását az országnak a legsötétebb órában. Erdogan azonban a Hamászt „mudzsahedek”, szabadságharcosok csoportjaként jellemezte, és aktívan nyújt diplomáciai, pénzügyi és katonai támogatást a szervezetnek.
Ma már fel sem vennék?
Ha Ankara ma NATO-tagságért folyamodna, azt figyelembe sem vennék – véli a szerző, nem említve a tényt, hogy jelenleg az Egyesült Államok után Törökországé a NATO második legjelentősebb hadserege. Jelenleg azonban nincs olyan mechanizmus, amellyel egy tagot ki lehetne léptetni, ha már csatlakozott a szövetséghez. A NATO-t azonban azzal a szándékkal tervezték, hogy meghiúsítsa a Szovjetunió által jelentett fenyegetést; a szövetség létrehozói valószínűleg soha nem gondolták, hogy egy nap a NATO-nak egy olyan fenyegetés ellen kell majd stratégiát kidolgoznia, amelyet az egyik saját tagja jelent.
A tagság szabályainak megváltoztatása nehéz lehet, de a nyugati félteke előtt álló számos kihívás miatt ez a megfelelő időpont, amikor egy ilyen vitát el kell kezdeni – véli a szerző. A NATO-tagoknak legalábbis egységesnek kell maradniuk, és meg kell állapodniuk abban, hogy nem adnak el Ankarának védelmi rendszereket, mint például vadászgépeket, amíg az megtartja a kollektív védelmet veszélyeztető orosz technológiát. A Biden-kormányzat és a külügyminisztérium számára, amely mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el Törökországot, már régen itt az ideje, hogy Erdogannak felolvassa a Lázadási Törvényt: eszerint vagy NATO-szövetséges vagy, aki elfogadja a közös értékeinket, vagy nem. Döntsd el, mit akarsz – írja. „
Címlap fotó: Recep Tayyip Erdogan török elnök sajtótájékoztatón az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) állam- és kormányfői csúcstalálkozójának második napi ülésén Vilniusban, Litvániában 2023. július 12-én© Fotó Murat Kula / Anadolu / Getty Images Hungary
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
