Életmentő kadét

Gergely egy Miskolc felé tartó buszon ült, ami az egyik megállónál feltűnően sokáig várakozott. „Észrevettem, hogy már nagyon sok ideje állunk, ezért kihajoltam az ülések között, ekkor láttam meg, hogy elöl hatalmas tumultus van és valakit körbe állnak” – idézi fel.

Mint fogalmaz, valahol legbelül megérezte, hogy baj lehet, ezért előresietett megkérdezni, hogy segíthet-e valamiben. Amikor megpillantotta a földön fekvő, remegő fiatal nőt, rögtön tudta, hogy az utastársak elutasító válasza ellenére lépnie kell. Bár a mentőket már felhívta valaki, Gergely volt az első, aki a hölgy fölé hajolt és igyekezett biztonságba helyezni. Még arra is akadt lélekjelenléte, hogy kikérdezze a mentőszolgálat diszpécserét arról, hogy a stabil oldalfekvés jó döntés-e, vagy inkább a lábát emelje-e fel 45 fokos szögben.

„A fiatal nő görcsölni és erősen remegni kezdett, ezért már elköszönni sem köszöntem el a telefon másik végén lévőtől, egy utastársam segítségével kihúztuk az ülések alól és stabil helyzetbe fordítottuk” – meséli. A mentősök mindössze tíz percen belül kiérkeztek – erre az időre a kadét úgy emlékszik vissza, mintha órák teltek volna el – és átvették az ellátást. Ezt követően mindenki elfoglalta korábbi helyét a buszon, és az élet menetrend szerint folytatódott tovább, mintha mi sem történt volna.

Gergely tudata azonban csak ekkor kezdte feldolgozni, mi is zajlott le a megelőző percekben. Még ma is úgy véli, hogy bizonyos részletek számára meg sem maradtak, mozaikokból rakta össze a történések részleteit. Elismeri, hogy a bátor fellépés mögött azért megbújt a félelem is, hiszen végig azon aggódott, vajon jól csinálja-e, vajon nem ront-e el valamit, illetve, hogy jobban lesz-e a bajbajutott utastárs.

Tiszteletreméltó lélekjelenlétén túl pedig biztos tudás birtokában is volt, hiszen honvéd kadétként a honvédelmi alapismeretek tantárgy részeként is, (illetve a Mathias Corvinus Collegium fejlesztő foglalkozásain is) tanult már elsősegély nyújtást. Mindemellett még csak az sem mondható el, hogy először került volna a mostanihoz hasonló élethelyzetbe, négy évvel ezelőtt ugyanis édesapjával közösen segítettek egy földön fekvő hajléktalan férfin, akit attól féltettek, hogy megfagy a földön.

Véleménye szerint az, amit ő megtett a buszon, nem különleges, bárki képes volna rá, mégis mindenkit feszélyez a félelem. Éppen ezért arra bátorít minden fiatalt és felnőttet, hogy gondolkodás nélkül, ösztönösen segítsenek azokon, akik bajba jutottak.

Szabó Gergely Máté egyébként másfél éve kadét, és nagyon élvezi a honvédelmi ismereteket oktató tantárgyat, nem utolsó sorban pedig a formaruha viselése is különleges érzést kölcsönöz számára. Távlati tervei között szerepel a katonai szolgálat – egészen konkrétan vadászpilóta szeretne lenni.”

Fotó: a szerző felvétele és archív
Eredeti írás: Snoj Péter