Kós Zoltán 
„A konfliktusoknak – a szakirodalom szerint – van gravitációjuk. Nem egyik percről a másikra zuhannak a földre. Előbb csak eltérnek a pályák, aztán torzulnak az értelmezések, végül a személyek válnak a problémává. A klasszikus konfliktusmélyülési modellek (például Friedrich Glasl) szerint a folyamat kezdetén a felek még problémát vitatnak, később pozíciót védenek, majd szövetségeket építenek, aztán ellenségképet. A legvégén már nem a híd a tét, hanem hogy „ki marad a folyóparton”
A konfliktusok, szintén a szakirodalom szerint, egy pontig mediálhatók (békéltetéssel rendezhető). Az 1-2. szinten (ellentmondás, feszültség) teljesen saját kommunikációval kezelhető. A 3. szinttől kezdve (viták, pozícióharc) már nehezebb visszafordítani, érdemes más, belső szereplőt bevonni. Az 5–7. szinten, amikor már ellenségkép kialakulásáról, nyílt ellenségeskedésről és akár totális megsemmisítésről beszélünk, mindig szükség van professzionális közvetítőre/vezetői közbelépésre, ha még szeretnénk, hogy a konfliktus megszűnjön.
Az utóbbi időszak jelzései viszont arra utalnak, hogy már nem a lépcső alján állunk és nem igazán törekednek a felek a konfliktuskezelésre.
A kérdés nem az, hogy lehet-e egyszerre igazunk és békénk. Inkább az, hogy hajlandók vagyunk-e néha a pontos igazság helyett a közös valóságot választani, azt, amelyet mindkét fél elégségesen igaznak fogad el, hogy menni tudjanak tovább? Amíg léteznek olyan intézményi hidak, amelyeket nem gyújtunk fel, és amíg a vitatott tényeket lehet közösen mérni, addig a helyzet nem reménytelen.
A Thomas-Kilmann-féle modell öt konfliktuskezelési stílust ír le: versengő, elkerülő, kompromisszumkereső, alkalmazkodó és együttműködő. Az együttműködő vagy problémamegoldó módban mindkét fél számára kielégítő megoldás keresése a cél az érdekek alapos megértésével, az okok feltárásával, kreatív megoldásokkal. Vajon a felek ismerik ezeket a stílusokat? A kérdés költői.
Fotó / Eredeti írás: KISZó
About the Author
Nagy István 
