Hogyan készül a Nemzeti Színház új függönye? Erről is mesélt Bán Andrea néprajzkutató

– 2019-ben sikerült „A nagykunsági gyapjúhímzés élő gyakorlatát” felvetetnie a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékébe. Mi a szerepe a Nagykun örökségben a kunhímzésnek?

– A 2011-2014 közt írott szakdolgozatom alapján indítottam el a folyamatot. A felterjesztést a a Kézműves Örökség Egyesület, a JNSZ Megyei Tudományos Egyesület, valamint a Nagykunsági Népművészek Egyesülete közösen adta be. A kunhímzés talán a legjellegzetesebb, legismertebb nagykunsági hímzésfajta, különösen gazdag az egykori tiszta szoba vetett ágyát díszítő kunrózsák, tulipánok, gránátalmák, indák, virágcsokrok alkotta, színes gyapjúfonallal készülő mintakincse. Azzal, hogy 2019-ben felkerült a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, a közösség is visszaigazolást kapott, hogy ez a hagyomány nemcsak múlt, hanem jelen is. Ma a helyi hímzők párnákat, terítőket, viseleteket készítenek ezzel a tizenöt év alatt újra élővé tett mintakincscsel. Emellett nagyon érdekel a népinövényismeret, a festő- és gyógynövények használata is, ami nem csak a hímzéssel köthető össze, hanem arról is képet ad, hogy miként él tovább a népi növényismeret a 21. században. A doktori disszertációmnak is ez a témája. A néprajzi kutatómunkám során sikerült élő közösséggé tenni a nagykunsági kézműves-szakköröket, mert hiszek abban, hogy a hagyomány csak közösségekben tud létezni. 

– Meglepett, hogy számon tartja az egykor a Bácskába költözött kunok lassan halványuló emlékét is.

– Hol állunk időben a hagyományőrzésben?

– Azt érzem, hogy az utolsó pillanatban vagyunk. Egyre kevesebb a köztünk levő idős mester, akiknek pótolhatatlanok az emlékeik, történeteik, kézmozdulataik. Amit most nem gyűjtünk össze, az tíz-húsz év múlva talán végleg eltűnik. Van, amit már most sem tudunk visszahozni, mint a mindennapi élet gyógynövény-használata, vagy egyes archaikus díszítőtechnikák, de még sok mindent megmenthetünk, ha a terepmunka nem csak adatgyűjtés, hanem közösségi átadás is egyben.

– A Stella Cumaniae kitüntetése átadásakor elhangzott, hogy munkássága olyan alapkutatás, aminek kevés hagyománya van a magyar tudományosságban. 

– Most a Nagykunságról beszélünk! Úgy érzem, hogy az etnobotanika és a kézműves örökség összehangolt vizsgálata valóban hiánypótló. A festő- és gyógynövények népi tudása, vagy a nagykunsági hímzéshez kapcsolódó közösségi gyakorlatok kutatása sokáig csak szórványosan jelent meg a tudományos irodalomban. Én igyekszem ezekből egy átfogó képet adni, amely egyszerre szól a helyi közösségekhez és a tudományhoz. A Stella Cumaniae kitüntetés túlmutat rajtam, mindazok elismerése is, akik mellettem állnak, hisznek bennem és velem együtt dolgoznak. Nekem egyszerű dolgom van, hiszen a néprajz számomra nem csupán munka vagy hivatás – ez az életem része, lételemem! Amit csinálok, azt a szívemmel és örömmel teszem! Minden feladatom feltölt és gazdagítja a lelkem. 

– Kustán Melinda már a munka kezdeti fázisában megosztotta velem az elképzeléseit, így a nagykunsági és vajdasági környezet hímzőit, közöttük a Kézműves Örökség Egyesülethez közel álló tagjainkat is bevonhattam ebbe a nagyszabású vállalkozásba. Helyileg a Vajdaságból Kishegyes, Bácsfeketehegy, Bácskossuthfalva, Horgos, Magyarkanizsa, a Nagykunságból Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Törökszentmiklós hímzőinek keze munkáját őrzi az alkotás. Közben amikor szükséges volt szakmai tanácsokat adtam a technikai problémákhoz, motívumharmonizáláshoz, az összehangolt mintához, illetve a függöny egy részét magam is hímeztem. Minden helyi motívum, apró öltés közvetlenül a közösségek identitását jeleníti meg, s minden elismerésem azoknak a hímző asszonyoknak, akik hosszú heteken át dolgoztak ezen az alkotáson. Hisszük és reméljük, hogy ez a függöny — mely nem csupán művészeti alkotás, hanem közösségi szimbólum — örök értéket képvisel majd, és valóban, ahogy mondani szoktam, „belehímezzük magunkat a történelembe.” – „