Kós Zoltán 
"Hányszor láttuk már, hogy az ember nem a szabadságában bukik el, hanem abban, hogy nem tudja, mit kezdjen vele."
„Percek óta csak görgetek. Mintha a képernyő fényében keresném azt, amit a szó már nem tud elmondani. A címek egyformák, a szavak is. A hozzászólások változatosak.
Harapdálom a bőrt az ajkamon, mintha a saját gondolataimat ízlelgetném. A kávé már rég kihűlt, de még mindig kortyolom, pedig már nincs íze. Talán a keserűség, amit érzek, nem is a fekete italtól származik.
Még mindig görgetek.
Azt mondják, a magas szintű tudatos gondolkodás, a szabad akarat, az önreflexió az, ami megkülönbözteti az embert az állattól. De vajon mindig mi döntünk? Vagy néha csak sodródunk a hírek, a vélemények, az algoritmusok sodrában, miközben azt hisszük, a kormány a kezünkben van? Mintha nem az eszünkkel, hanem a sebzett részeinkkel mérlegelnénk.
Görgetjük a híreket, a kommenteket, a véleményeket – és közben azt hisszük, gondolkodunk, pedig többnyire csak érzünk. A harag, a csalódás, a félelem, az önigazolás – ezek irányítják az ujjunkat a kijelzőn, kezünket a papíron.
„Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de nem minden épít” – ismétlem magamban az Igét, mintha ez magyarázatot adna. Igazából csak tükröt tart.
Szabad nekünk kimondani, amit érzünk, de talán nem mindig használ.
Szabad nekünk másképp látni, de nem biztos, hogy épít.
Hányszor láttuk már, hogy az ember nem a szabadságában bukik el, hanem abban, hogy nem tudja, mit kezdjen vele.
Az ember azt hiszi, a döntései azonnal mutatják majd, hogy jók vagy rosszak. Pedig legtöbbször csak évek múlva derül ki, mit hozott egy mozdulat, egy szó, egy „igen” vagy épp egy „most inkább nem”.
Lehet, hogy most rossznak tűnik valami, ami később új irányt ad.
És lehet, hogy amit most jónak látunk, egyszer majd megfakul.
Ki tudja, merre billen a mérleg, amiben mi magunk vagyunk a súly.
Ami nekem a dilemmákban és nehéz időkben vigaszt ad, az az, hogy Isten nem siet, de sosem késik, és minden okkal történik. Minden elhibázott döntés után is marad egy újabb reggel, egy új kávé, egy új lehetőség arra, hogy mégis valahogy, lépésről lépésre, rendbe tegyük azt, ami szétesett bennünk vagy körülöttünk. És hogy Isten nem hagyja el az igaz ügyet, még akkor sem, ha épp mi tévedtünk el benne…
Fotó forrása / Eredeti írás: KISZó
About the Author
Nagy István 
