Széljegyzet: Hogyan mondjam el?
„Amióta egyre több belső menekült él Ungváron, miközben egyre kevesebb magyar marad, mind gyakrabban kell elmagyaráznom, ki vagyok. Hogy „kerültem ide”, mikor „költöztem át”, és hogyan lehetek magyar Kárpátalján.

Magyarországon pedig újra és újra megkérdezik: „Na és hogy vagytok ott? Milyen az élet? Hogy bírjátok? Vannak még magyarok? Te mikor jössz el?”
Furcsa módon az itteni és az ottani kérdések ugyanazt a pontot érintik. Itt azt kérdezik, hogyan kerültem erre a földre, ott pedig azt, mikor hagyom végre magam mögött. Mintha mindkét irányból magyarázatra szorulna, hogy valaki oda tartozik, ahol megszületett.
Ilyenkor többnyire csak sóhajtok.
Hogyan mondjam el?
Hogyan mondjam el azt, amit talán nem is lehet? Hogy miért éppen itt, a szülőföldemen érzem magam a leginkább otthon. És mit jelent egyáltalán ez a szó: szülőföld.
Nem államhatár és nem is csak puszta lakhely. Valami személyesebb és ősibb mindezeknél.
Nem azért érzem magam itthon, mert a hegyekre nézve minden alkalommal Árpád hadait látom átvonulni a Vereckei-hágón – bár a képzeletemből erre is futná –, hanem mert mélyen, minden magyarázat előtt és alatt ott van bennem a bizonyosság, hogy ide tartozom.
Olyan ez, mint amikor az anya csukott szemmel is megismeri a gyermekét az illatáról. Olyan belső bizonyosság ez, amely a hit legmélyebb igazságaihoz hasonlóan egyszerre él az emberben tudásként és bizalomként.
Bennem is ilyen, magyarázatra nem szoruló tudás az, hogy itt vagyok otthon.
De hogyan mondjam el, mit jelent számomra a szülőföld és a magyarság annak, aki még azt sem érti, hogyan születhettem ide magyarnak?
Hogyan mondjam el, hogy ez a magyarság nem a névtáblákból, a népszámlálási arányokból vagy a kulturális műsorokból áll? Benne van a Miatyánk szavaiban, az otthon természetes magyar mondataiban. Abban a nyelvben, amelyen először neveztem nevén a világot.
Tudom, hogy vannak, akik anyagi, családi vagy más okokból nem élhetnek itthon, mégis ugyanezt érzik. És vannak olyanok is, akik itt maradtak, mégsem ismerik ezt a kötődést.
Ahogy a szeretett ember egyetlen tekintete eléri a lélek legmélyét, úgy érint meg ennek a vidéknek egy-egy tája.
Hogyan mondjam el ezt annak, aki a külhoni magyarokat csak hírekből ismeri? Vagy annak, aki máshol kezdett új életet, és az áttelepülés közben maga sem tudta, mit vihet magával a régi helyből?
Hogyan mondjam el, mit jelent számomra az identitás annak, akinek ez még keresés vagy vita önmagával?
Nekem a nemzeti identitás úgy mutat irányt az élet kuszaságában, ahogyan a betlehemi csillag vezette a napkeleti bölcseket.
Hogyan mondjam el annak, akinek a leghosszabb magyarázat sem elég? Miközben másnak fél szót mondok, és már tudja, mi van bennem.
Ennyi év és ennyi megpróbáltatás után talán már nem is akarom mindenáron elmondani azt, amit nem lehet.
Mert akinek ismerős ez az érzés, annak fél szó is elég.
Akinek pedig idegen, annak talán minden mondat kevés.
