„A vének bujaságra, a leánykák erszényre néznek” – özvegysorsok a XVIII. században

A házastárs elhalálozását követően egy özvegy nő vagy férfi több lehetőség közül választhatott. Dönthetett amellett, hogy nem házasodik újra. A pár nélkül maradt nő ilyenkor továbbra is viselte férje nevét, birtokolhatta javait; ő lett a háztartás feje, de a gazdasági feladatok ellátásához családi körből kérhetett férfisegítséget is.

Amennyiben újabb házasságkötés mellett döntött, a saját, az esetleg az új házastárs által hozott, valamint a közös gyermekek mozaikcsaládot alkottak. Az idősebb korban egyedül maradt ember feladhatta az önálló háztartást, és a már családos gyermekéhez költözhetett, ahol segíthetett a mindennapokban és a gyermeknevelésben.

Az újraházasodáshoz természetesen nem volt elég az özvegy szándéka. Az újabb frigy esélyeit több tényező is befolyásolta: a „házassági piacra” újra belépő személy neme, életkora, vagyoni helyzete, hogy van-e gyermeke, és ha igen, az milyen korú és így tovább.

A kiskorú gyermek felnevelésének kényszere általában az újraházasodás felé terelte az özvegy gondolatait, míg a nagyobb, de még a szülővel élő gyermek inkább az önállóság őrzése felé billentette a mérleget. A gyermek azért is ronthatta a nők újraházasodási esélyeit, mert a mostohagyerek – a férfi családja szempontjából – veszélyeztethette a javak családon belüli öröklését.

A Felvidék középső részén, a Gömör megyében fekvő Csetnek mezőváros jó minőségű vasércének bányászatáról és az abból nyert fém megmunkálásáról vált ismertté. A XVIII. században katolikusok és evangélikusok vegyesen lakták. Mindkét felekezet anyaegyházzal rendelkezett a városban, s ezekhez összesen 11 fiókegyház (filia) tartozott a környékbeli falvakban. Az evangélikus anyakönyvek 1684-től maradtak fenn, a katolikus hívek adatait 1735-től regisztrálta az újraéledő egyház plébánosa.

A II. József által elrendelt népszámlálás idején, 1787-ben Csetneken 2011 lakos élt. A 930 férfiből 140-en voltak nemesi származásúak. A városlakók között magas volt az iparűzők és kereskedők aránya, míg a falusi filiákban földművelők éltek. Az egykorú egyházi források szerint az evangélikusok száma körülbelül 2400, a katolikusoké pedig 1000-1200 lehetett a fiókegyházakkal együtt.

Az újraházasodás esélyei

Az egyházközségekben magas volt az újraházasodások aránya: a XVIII. században nagyjából minden harmadik házasságkötés esetében legalább az egyik fél özvegy volt. A férfiak – ahogy a korban általában – itt is nagyobb arányban házasodtak újra. A megözvegyült nők – leszámítva az 1710. évi pestisjárványt követő évtizedet – kevésbé voltak kelendők.

Nem volt ritka a kétszeri-háromszori újraházasodás sem, mindkét nemben akadtak „csúcstartók”: az evangélikus Kalay Judit és Németh Katalin például négyszer ment férjhez, a katolikus Gracza István szintén négyszer házasodott, az evangélikus Getzeg István pedig ötször járult az oltár elé.

A férfiak előnyösebb helyzete több területen is megmutatkozott. Nekik nemcsak gyakrabban, hanem gyorsabban is sikerült újraházasodniuk. Idősebb korukban is nagyobb eséllyel találtak maguknak párt, aki legtöbbször fiatalabb volt náluk – és nem is feltétlenül özvegy nőt választottak.

A 40 év alatt megözvegyült férfiak 80 százaléka újraházasodott, de még a negyvenes éveikben járó férfiak fele is új családot alapított. Voltak persze akik azért nem nősültek újra, mert egyszerűen nem maradt rá idejük: maguk is hamarosan elhaláloztak.

A katolikus Zoller János például 1806. szeptember 10-én temette el feleségét, és október 29-én már az ő neve is bekerült a halotti anyakönyvbe – a másfél hónapos özvegyet a plébános egyébként már „vőlegényként” jegyezte be. A társ nélkül maradt ötven fölötti férfiak nagy többsége már a gyermekeire támaszkodva élte le hátralévő éveit, de azért 30 százalékuk még újranősült.”
Címlap fotó: m.mult-kor.hu
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.