„1897. június 24-én hunyt el Brassai Sámuel, akit az utolsó magyar polihisztornak is neveznek, mivel számos tudományágban alkotott maradandót, tudományszervezői és pedagógiai munkássága szintén jelentős, sőt, kiváló zenész volt és zeneelméleti írásokat is publikált – életrajza az MTVA Sajtóarchívumnak alapján készült.
Születésének időpontja vitatott: ő maga azt mesélte barátainak, hogy édesapja följegyezte egy bibliába, ám aztán kölcsönadta a könyvet és nem kapta vissza. A már nagybeteg, idős tudóst a király mindenesetre 1897. június 15-én köszöntötte táviratban századik születésnapja alkalmából, az iskolai almanachok tanúsága szerint azonban Brassai 1800. február 13-át mondta születése napjának.
Torockószentgyörgyi szász családban született, apja, Brassai Welmer Sámuel unitárius rektor később Torockón lett pap. Egyetlen szenvedélye az olvasás volt, ahogy a feleségének (Brassai Sámuel anyjának) is, akiről följegyezték, hogy még a tűzhely mellett is olvasott, mégsem égett oda a rántása. Brassai sok iskolai osztályt magántanulóként végzett el, de éveket töltött a kolozsvári Unitárius Kollégiumban és a nagyenyedi kollégiumban is, poétikát, nyelveket, filozófiát és természettudományokat tanult. 1818-tól főúri családoknál tanítóskodott, 1830-tól a Wesselényi család könyvtárát rendezte Zsibón. Három év múlva Kolozsvárra költözött, az itteni kaszinó kiadványában, a Nemzeti Társalkodóban jelentek meg első írásai.
Nemsokára megválasztották az unitárius kollégium földrajz- és történelemtanárának, pedig sokan háborogtak az ellen, hogy akadémiai végzettség nélküli, bajuszos ember álljon a katedrára. A diákság azonban fáklyás felvonulással köszöntötte Brassait, aki még ugyanabban az évben a Magyar Tudós Társaság, az MTA levelező tagja lett, később matematikát és természettudományokat, 1845-től pedig bölcseletet is tanított. Az Akadémia 1865-ben választotta rendes tagjává, a történelmi és filozófiai osztályba, székfoglalóját 1837. március 2-án a szokásokkal ellentétben magyarul, nem pedig latinul tartotta meg. A tíz nyelven beszélő Brassai már ekkor, hivatalos engedély nélkül is csak magyarul oktatott, s az 1841-ben bevezetett tanügyi reform keretében elérte, hogy a magyar legyen az oktatás hivatalos nyelve.
Az 1848-as forradalom után kinevezték az országos katonai iskola, a Ludovika tanárává, de ott nem tanított, mert 1848 végétől 1849 augusztusáig Bem József tisztjeként Erdélyben szolgált. A bukást követően bujkálnia kellett, majd 1850-től Pesten, a Gönczy Pál alapította református tanintézetben oktatott. 1859-től 1862-ig ismét Kolozsvárott, az unitárius főiskolán adott elő bölcseletet és matematikát, közben az Erdélyi Múzeum Egyesület meghívásának eleget téve a természetrajzi tár őre, majd a szervezet igazgatója lett.
Amikor 1872-ben megkezdte működését a Kolozsvári Magyar Királyi Tudományegyetem, az Elemi Mennyiségtan tanszékre nevezték ki nyilvános rendes tanárnak. Tankönyvek és módszertani cikkek írásával elévülhetetlen érdemeket szerzett a tárgy oktatásában, elsőként fordította magyarra és látta el jegyzetekkel Euklidész Elemek című művét, ez utóbbit azért, mert sérelmezte, hogy Bolyai János Appendix című munkájában vitatkozik a geometria atyjával.
A kolozsvári egyetemen 1876-ban dékán, majd 1879-80-ban rektor lett, és a matematika mellett szanszkrit nyelvet és összehasonlító indogermán nyelvészetet is tanított, 1877-től 1880-ig egyik alapító szerkesztője volt az Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapoknak. 1884-ben vonult nyugdíjba, de továbbra is részt vett a tudományos életben, századik születésnapját fényes külsőségek közepette ünnepelték.
Jókai Mór így ír róla: „Látod tisztelt publikum, ezt a szép hószínű szakállat és hószín hajfürtöket?
No hát tudd meg, hogy ennek minden szála külön tudományban őszült meg. Brassay mindent tud, a mit csak tudni lehet: ő nagy philolog, philosoph, mathematicus, botanicus, criticus, historicus, grammaticus, statisticus, lingvista, belletrista, polemista és jurista; és azonfölül még muzsikus is.
…S hogy polemiáiban mindig ő marad győztes, arról úgy hiszem, az első látásra mindenki meggyőződhetik. Nekünk ki van a hajunk tépve, mi pedig az övéből csak egy szálat sem
birtunk kicibálni.”
Puritán életet élt, soha sem nősült meg. Feljegyezték róla, hogy reggel ötkor kelt, majd leült a zongorájához, utána írt vagy olvasott. Főúri házakból való magántanítványait házi öltözetben fogadta, a külsőségekkel nem törődött. Délután ötkor ebédelt, addig alig evett; teát Angliából, pástétomot Strasbourgból, dohányt Törökországból hozatott magának. Ebéd után közös zenélés következett, Brassai rendszerint gordonkázott a házi kvartettben. Ha hírét vette egy jó pesti, bécsi vagy berlini hangversenynek, azonnal odautazott.
Brassai 1897. június 24-én hunyt el a Kolozsvári Vöröskeresztes Kórházban, ahova egy bőrgyulladás miatt utalták be. Halála előtt a vagyonát és a könyvtárát az unitárius egyházra hagyta. Sírja a híres házsongárdi temetőben van.
Brassai Sámuel több mint 40 könyvet és számos értekezést, cikket írt a vallás, a bölcselet, az esztétika, a logika, a nyelvészet, az irodalom, a történelem, a földrajz, a botanika, a kereskedelem, a zeneelmélet, a matematika és a pedagógia tárgykörében. Emellett sokat fordított, több újságot alapított, illetve szerkesztett, közéleti vitákban vett részt. A tudományok oktatását és népszerűsítését ugyanolyan fontosnak tartotta, mint azok művelését, tudományszervezői munkássága és tankönyvei életműve fontos részét képezik. Legtöbbet idézett munkája a három részben (1860, 1863, 1884) megjelent A magyar mondat, ebben fejtette ki nyelvelméletét, amely a beszéd alapegységének az ige köré szerveződő mondatot tartja, Brassai ezzel egyik megalapozója volt a később téma-rémának nevezett szövegtani elméletnek.”
Címlap fotó: WIKIMEDIA COMMONS/ VASÁRNAPI UJSÁG, 1860. 42. SZÁM
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
