“Versenyfutás az idővel, a természettel, de mindenekelőtt a bankrablókkal – röviden így foglalható össze értéktárgyaink megőrzésének története a földbe rejtett ékszerektől, II. Ramszesz első, zárral ellátott „széfjein” át a modern kor páncélterméig. A védelem evolúciója hihetetlen pályát futott be az elmúlt két évszázadban, a csillogó aranyrudakat egykor csákánnyal, ma már robbantással sem tudják az illetéktelenek kiszabadítani a tökéletesített szerkezetek fogságából.
Az ókori Egyiptomtól a kapitalizmus hajnaláig
Az óhaj, hogy értékeinket biztonságban tudjuk, egyidős az emberiséggel, ám kezdetben még a természet lágy öle nyújtotta a legbiztonságosabb óvóhelyet a magántulajdon számára. A legősibb széfhez hasonlatos, kulccsal zárható tárgyak az ókori Egyiptomból kerültek elő, ahol az elöljárók busás díjazásért cserében felügyelték a gazdagok felhalmozott értékeit. A II. Ramszesz uralkodásának idejéről fennmaradt leletek a Kr. e. 13. századból származnak, ám ezek a fából készült szerkezetek még nem nyújtottak megfelelő védelmet az illetéktelen behatolókkal szemben.
A görögök egyénközpontú, kisközösségekre épülő világában már jóval nagyobb igény mutatkozott a személyes vagyon védelmére: a kezdetleges széfeket mégis elsősorban a közösségi terekben, az isteneknek emelt templomokban őrizték. Minden erőfeszítésük ellenére a görögök nem feltörhetetlen zárjaikkal változtatták meg a történelem folyását.
A kereskedelem virágzásával a vagyonok is gyarapodni kezdtek. A rómaiak már nagyobb figyelmet fordítottak a precizitásra, továbbfejlesztették az egyiptomi–görög szerkezeteket, amelyeket már nem fából, hanem többnyire fémből készítettek. Az óriási tárolókat felváltották a miniatűr verziók, és az is könnyebbséget jelentett, hogy a kulcsot akár zsebben, vagy nyak köré tekerve is lehetett hordani. Államférfiak, köztük Julius Caesar is fémből készült ládikában tárolta feljegyzéseit.
A többszörösen biztosított zárak próbatételek sokasága (speciális bevágások, barázdák és vájatok) elé állították a rablókat, így csorbítva azok fosztogatási kedvét. A Római Birodalomnak nem volt monopóliuma a zárak piacán, amelyeknek gyártásában India és Kína is az élen járt.
A mai értelemben vett széfeknek azonban még a középkorban sem volt nyoma. Noha a templomos lovagok, majd a rend feloszlatását követően a neves bankárcsaládok – mint például a Fuggerek – már óriási összegek felett rendelkeztek, a biztonságot mégsem feltörhetetlen zárakkal és a pincébe kiépített páncéltermekkel garantálták.
Ami a nagyobb uralkodói, főnemesi és egyházi bevételeket illeti, ezeket kincstárakban – a kevéssé tehetősekét kamrákban – őrizték. Az egyszerű emberek ekkortájt még mindig a hátsó udvarban, a föld alá – az elásott kincsek mintájára – rejtették becsben tartott tárgyaikat, érméiket pedig az erre a célra készített ősi perselyekben tárolták.
A „széfek forradalmának” újkori hullámát délnémet, osztrák és francia kovácsok vaslemezből készült pénzes ládikái indították útjára. Angliában a 17. században az ötvösmesterek már olyan széfhez hasonló tárolóeszközöket készítettek, amelyek közvetetten megalapozták a modern bankrendszer működését: pénzt kölcsönöztek az ügyfeleiknek, akik – amennyiben nem fizették meg tartozásukat – az ötvösmestereknél őrzött vagyonukkal fizették hátralékukat.
A bankok intézményesülésével új korszak vette kezdetét. A kapitalizmus virágkorának hajnalán akkora vagyonok halmozódtak fel, amelyeknek tárolására csak a kapacitások bővítése jelenthetett megoldást.”
Címlap fotó: Getty Images
