szerkeszto 
A Köztársági téri pártház 1956 októberében
1956 eseményeit lehet sokféleképpen látni, sokféle módon értelmezni. De vannak tények. Ilyen tény, hogy 1956. október 30-án katonák és pártmunkások haltak hősi halált a Köztársaság téri pártház védelmében. Sírjuk mementóként ott van a Fiumei úti temetőben. A Munkáspárt tagjai minden évben megemlékeznek róluk.
Engedjük szóhoz jutni azokat, akik átélték 1956 eseményeit. Csikesz Józsefné, Sebestyén Irén (1918-1983) részt vett a pártház védelmében. A visszaemlékezés részlet a Társadalmi Szemle 1981/10. számából.
Csikesz Józsefné 1942-ben lépett be a kommunista pártba. Részt vett az illegális Szabad Nép és röplapok terjesztésében. 1945-től az újbudai pártmozgalom szervezője, majd vezetője. 1949-ben országgyűlési képviselővé választották. 1950-től a Budapesti Pártbizottság tagja, majd 1952-1964 között titkára. 1956-ban részt vett a Köztársaság téri pártház védelmében. 1965-1975 között a Fővárosi Tanács elnökhelyettese volt.
Támadás a pártház ellen
„Így következett el 1956. október 30-a. Már előtte való nap tudomást szereztünk arról, hogy az ellenforradalmárok meg akarják támadni a Köztársaság téri pártházat, csak ürügyet keresnek erre. A pártház védelmét Asztalos, Papp, Tóth és Mező elvtárs szervezte, egy ötven főből álló karhatalmi alakulatra támaszkodva. Lőszerünk és fegyverünk azonban kevés volt a védelemre, úgyhogy megfontoltan kellett szétosztani a fegyvert forgatni tudó elvtársak és katonák között.
Azután átvizsgálták a házat pincétől padlásig abból a szempontból, hogyan lehet a védelmet biztosítani, és végső esetben hova lehet visszavonulni. Október 30-án kora reggel Mező elvtárs összehívta az apparátust, s elmondotta, hogy az ellenforradalmárok hamarosan támadni fognak, ezért felszólította a nőket s azokat, akik félnek: hagyják el a házat. Voltak, akik elmentek, de az elvtársak zöme ott maradt. Pontosan nem tudom, hogy hányan tartózkodtak az épületben, mert azon a napon bejöttek néhányan azért, hogy elszámoljanak a tagdíjakkal. De azt tudom, hogy Mező elvtárson és Nagy Márián kívül bent volt Kállai Éva, Nemes Dezső, Kelemen Lajos, Hollós Ervin, Kornidesz Mihály, Kertész István, Méhes Lajos és sokan a pártbizottság, a budapesti DISZ-bizottság és egyes kerületi pártbizottságok munkatársai közül.
Október 30-án reggel 8 és fél 9 között egy teherkocsi állt meg a pártház kapuja előtt, élelmiszert szállítottak be. Néhány fegyveres ellenforradalmár a kocsi mögött jött. Ezek vitát provokáltak, behatoltak a kapualjba, és onnan kézigránátot dobtak az épület előcsarnokába. Ekkor a pártház védői gyorsan becsukták a kaput, így néhány ellenforradalmár is bennrekedt, majd megkezdődött az ostrom. Minden oldalról fegyveres csoportok vették körül a házat, előrenyomultak a Köztársaság téri fák mögül, és a szemben levő Erkel Színház erkélyére géppuskákat szereltek fel. Az épület két oldalán elhelyezkedő lakóházak és az iparitanuló-otthon ablakaiba is géppuskákat helyeztek el, s minden oldalról tűz alá vették a pártházat. Később elkezdték alulról bontani a ház oldalát, hogy onnan próbáljanak behatolni, de a védelem ekkor még szervezetten működött.
Mező elvtárs ellenőrizte, hogyan helyezkedtek el a védők, és közben folyt a telefonálás, a segélykérés. Mező elvtárs telefonált a Honvédelmi Minisztériumba, a kerületi pártbizottságba, a parlamentbe a miniszterelnökhöz és segítséget kért. Jellemző, hogy Mező elvtársat már be sem kapcsolták Nagy Imréhez, a miniszterelnök nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy fegyveres támadás folyik a budapesti pártbizottság ellen. Ma már ismert az is, hogy azok a páncélosok, akiket a HM-ből küldtek, az ellenforradalmi tömeg hatására vagy átálltak az ellenforradalmárok oldalára, vagy elvonultak, és így megpecsételődött a pártház sorsa.
Bent egyre súlyosabb lett a helyzet. Már sok volt a sebesültünk, és elszigetelődtek egymástól az egyes emeletek, szobák. Ekkor ugyanis már ágyúkkal is lőtték a pártházat, és így nem lehetett közlekedni. A támadók kézigránátokat dobtak az épületbe, és a hátunk mögötti házból s a háztetőkről lőtték a folyosókat. Fogyóban volt a lőszer is.
Felvetődött a kérdés, hogy folytassuk-e tovább a reménytelen harcot a túlerővel szemben. Mező, Asztalos és Papp elvtársnak az volt a véleménye, hogy ki kell menni fehér zászlókkal, és tárgyalni kell az ellenforradalmárokkal, hiszen a pártházban nők, sőt gyermekek is voltak.
Mező elvtárs az utolsó pillanatig kezében tartotta a védelem irányítását, emeletről emeletre járt, mindenkit bátorított, különösen a nőket. Mi nők, azon túl, hogy segítségért telefonáltunk és sebesülteket ápoltunk, mást nem tudtunk tenni.
Az ellenforradalmároknak sikerült betörni a kaput. Benyomultak, először a hallba, majd fokozatosan elözönlötték az emeleteket, a pincét — elfoglalták a házat. Én magam akkor a pincében voltam, oda vittük le ugyanis Kornidesz elvtársat, aki a támadás során megsebesült. Mező elvtársék úgy 1 óra, fél 2 körül fehér zászlóval kimentek a kapu elé, s erre a támadók sortűzzel válaszoltak. Üvöltözve, borgőzösen rohantak be az épületbe, azt ordították, hogy innen senki sem menekül ki élve. Kelemen elvtársat a hajánál fogva rángatták ki a pincéből, és vitték a térre kivégezni. Húgát megverték, leszaggatták róla a ruhát, ütlegelték a sebesülteket.
Engem egy fegyveres megragadott, azt mondotta, hogy visz kivégezni. De amikor kiléptünk a kapun, odasúgta, hogy ő majd megment. Nekem azonban mintha gyökeret vert volna a lábam, alig tudtam mozdulni. Amikor visszanéztem, láttam, hogy a házban tartózkodó katonatiszteket kihurcolják, és puskatussal agyba-főbe verik. A fegyveres, aki kihozott az épületből ránézett a lábamra (barna cipő volt rajtam) és azt kérdezte, hogy milyen rangom van. Mondtam neki, hogy semmilyen, nem vagyok se rendőr, se katona, de tudja-e, hogy kiket ölnek ott, tudja-e, hogy Mező elvtárs végigküzdötte a spanyol szabadságharcot és a francia antifasiszta ellenállást?
De ő csak annyit mondott: magát én megmentem. A körútig kísért, ezután elengedett. Máig sem tudom, hogy miért döntött így, feltételezem, hogy ellenforradalmár létére is elborzadt az emberi mivoltukból kivetkőző elemek vérgőzös tobzódásától. Csak később értesültem a többi szörnyűségről, arról, hogyan mészárolták le a pártházat védő kiskatonákat, hogyan akasztották fel a Köztársaság tér fáira az agyongyötört elvtársakat, hogyan gyalázták meg vadállati kegyetlenséggel elvtársaink holttestét.
Egyébként akadt más olyan ember is, aki a pártház eleste után kimentett néhány sebesült katonatisztet és kiskatonát a székházból; lehet, hogy volt köztük olyan, aki a pártház védelmére jött, s ha késve is, de megtette, ami tőle tellett. Két nap múlva fegyveresek jöttek értem, és elvittek a Práter utcai iskolába kihallgatni. Aki kihallgatott, görög „szabadságharcosnak” mondta magát, és mint utóbb kiderült, egy nacionalista görög emigráns volt. Érdekes módon ez az ember felismert engem (1956 elején én is foglalkoztam az emigránsok problémáival). És amikor felismert, széles gesztussal szabadon engedett.
November 4-én hajnalban segítségünkre siettek a szovjet csapatok, és meghallgattam a rádióban Kádár elvtárs beszédét. Sírtunk örömünkben, amikor meghallottuk, hogy megalakult a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány.”
About the Author
Kós Zoltán 
Nagy István