Lucio Caracciolo „Vége a békének- Újra kezdődik Európa története” című könyvéről
Alig három hónapja jelent meg első kiadásban az olasz könyvpiacon Lucio Caracciolo könyve, máris bestseller lett. A szerző a Limes geopolitikai folyóirat főszerkesztője, tekintélyes szakértő.
A könyv apropója az ukrajnai háború, mely a szerző szerint megváltoztatta Európa történetét. A világ már nem lesz olyan, mint eddig. A könyv nem a jelenlegi helyzet megoldását vázolja fel, honnan is tudná azt bárki is, hanem megismerteti velünk Európa útját a háborúig. És ha figyelmesen olvassuk, kiderül az is, hogy milyen alternatívák között választhatunk. Feltéve, ha élni akarunk.
A könyv őszintén kimondja, hogy az ukrajnai háború nem most kezdődött. A háború nem kezdete valaminek, hanem következménye az elmúlt évtizedeknek.
Miért omlott össze a korábban létező nemzetközi rendszer? – teszi fel a kérdést. „A nemzetközi rendszer összeomlása annak következménye, hogy a Szovjetunió megszűnt létezni és elszabadultak a hatalmak közötti ellentétek.”
1989-90 után Nyugaton mindenki lelkesedett, hogy véget ért a hidegháború, leomlott a berlini fal. De mindenki elfelejt egy lényeges dolgot, mondja a szerző: „A hidegháború volt az egyetlen egyensúlyi tényező, amely lehetővé tette, hogy ne legyen forró háború, mely óhatatlanul lerombolta volna Európát.”
A hidegháború azt jelentette, hogy az USA és a Szovjetunió álltak egymással szemben. Mindketten rendelkeztek atomfegyverrel, és Hirosima után nagyjából sejteni lehetett, hogy egy atomháború mihez vezethet.
Mindkét hatalom tartott a megsemmisülés lehetőségétől. De a szerző még egy momentumra utal. Azt sem tudták, hogy mi történik, ha egyik vagy a másik győz. Mit csinálna Amerika Oroszországgal vagy mit csinálna Oroszország Amerikával?
A Szovjetunió szétverésével Amerika győzött. Amerika globális vezető hatalommá vált. A világ legnagyobb hadseregével, pénzével, politikai erejével diktált a világnak. És nem csak politikai kérdésekben, hanem mindenben. Az USA az amerikai modellt kényszerítette a világra. Mit is ajánlott Amerika? Liberalizmus, az egyén boldogulás mindenek felett, az egyetlen értelmes formája a társadalmi létnek.
Ennek az Amerikának vége – hangsúlyozza a kötet írója. „A világ népei már nem akarják utánozni az amerikai modellt.” Az amerikai világuralom elfogadásának feltétele mindig az volt, hogy legyen egy közös ellenség, aki ellen fel lehet sorakoztatni minden más államot. A hidegháború idején a közös ellenség a szocializmus, a Szovjetunió volt. Az USA azóta is talál újabb ellenségeket, Irak, Észak-Korea, Szíria, Szerbia, de a világ nagy része ebből már nem kér.
„Az amerikai birodalom legitimációs válságban van” – olvashatjuk. Erkölcsileg is, mert a mai amerikai trendek szétbombázzák az emberiség hagyományos értékeit, a vallást, a történelmet, a családot, és nem teremtenek helyettük újakat. Amerika természetesen még óriási erő, és nem lehet pontosan tudni, mikor szűnik meg az amerikai birodalom, de azt látni, hogy haldoklik.
„1914 végéig Európa volt a világ. Mára csak egy darabka a világból” – állapítja meg a szerző. „Európának nem osztottak lapokat. Ma mások játszanak.” Bizony, ez is igaz.
„Európa eszméje elveszett” – mondja a szerző, de hozzáteszi: „az európai eszme halhatatlan, mivel tökéletesen irreális.”
A szerző utal arra, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy az Európai Unió egy nagy ámítás, a népek becsapása volt. Nem a közös boldogulás eszméje vezérelte az alapítókat. „Az Európai Unió alapító atyái a saját nemzeti érdekeiből indultak ki, amikor a közös Európa gondolatát meghirdették.”
„Az európai eszmében nem lehet kételkedni.” Ezt ma is tapasztaljuk, amikor az EU megkérdőjelezése az EU vezető köreiben már bűnnek számít. De miféle európai létről lehet beszélni, teszi fel a kérdést, amikor Európa népeinek nincs közös kultúrájuk, nincs közös nyelvük, a történelmük is eltérő, és a jövőtől sem ugyanazt várják?
Sokan felháborodhatnak a szerző megállapításán, de igaza van: „Csak ketten tettek kísérletet a történelemben arra, hogy Európát egy zászló alatt egyesítsék. Az egyik Napóleon, a másik Hitler volt.”
A szerző arról is őszintén beszél, hogy az EU az USA céljait szolgálta. „Az európai eszme úttörői a történelemben akartak előre szaladni a közös Európa megteremtésével. Az amerikaiak, akik 1944-45-ben partra szálltak, az USA úttörői voltak, és az Öreg Kontinens történelmét akarták újra formálni.”
Az Európai Unió létrehozása azt szolgálta, hogy egyrészt, Európa az USA befolyása alatt legyen, másrészt, hogy Németország és Franciaország érdekeit összehangolják, és ne kerüljön sor újabb háborúra.
„A hidegháború az európai béke modellje volt, amely két ősellenség bonyolult viszonyára épült.” Milyen igaz!
Az EU egy barokk építmény módjára született. A csúcsát 1992-ben, a Maastrichti Egyezménnyel érte el, mely a közös állami lét intézményeit vezette, köztük a közös valutát, az eurót is.
Az Európai Egyesült Államok realizálása ellen azonban mindig több tényező hatott. Az USA számára mindig kérdéses volt, hogy képes-e egy erősen megnövelt Európát az ellenőrzése alatt tartani. Kérdéses volt az, hogy az egyes államok olyan új problémákat hoznak meg a közös államba, amelyeket addig sem tudtak megoldani.
A mai események egyik előidézője Németország problémája, véli a szerző. Az EU létrehozását segítette, hogy „minden európai nép a maga módján ugyan, de félt a németektől.” 1945 után megindult „a német nép démonizálása”, azaz a német népet kiáltottak ki minden rossz forrásának. Évtizedek során a németeket is átnevelték, akik már nem németnek, hanem európainak tekintették magukat.
A hidegháború vége azonban gyökeresen megváltoztatta Németország helyét. A két Németország, a tőkés NSZK és a szocialista NDK egységes állammá vált. „Németország visszatért a történelembe, pontosabban visszatért saját történetéhez” – írja a szerző.
„Németország, mely egyre kevésbé öltözik Európa színeibe, szeretné sorsát saját kezébe venni.” A szerző szerint Angela Merkel kormányzása ezt a fordulatot jelentette. Merkel tisztában volt azzal, hogy a kibövített EU nehezen kormányozható. Így merült fel az „európai mag” koncepciója. Ide a legerősebb államok tartoztak volna. Ezzel párhuzamosan Merkel el tudta volna képzelni, hogy Ausztria vezetésével valamilyen közép-európai együttműködés jöjjön létre az Osztrák-Magyar Monarchia egykori országaiból.
A „nem túlságosan látványos Olaf Scholz”, úgy tűnik, ugyanezt akarja, de lightos formában, „Németország nagyobb autonómiáját” keresik a nagyhatalmi politikában.” Úgyis mondhatjuk, hogy a jelenlegi német politika lefekszik az USA-nak.
„A február 24-i fordulat megkérdőjelezte Németország, mint hatalom újjászületését” – írja a szerző, utalva arra, hogy az ukrajnai háborúban Németország alárendelt szerepet játszik.
„Korunk sajátossága, hogy lehetetlen világrendet teremteni” – mondja a szerző. A világban óriási feszültségek halmozódtak fel. Oroszország nem fogadja el, hogy Ukrajna egy ellenséges bázis legyen a szomszédságában. Kína nem fogadja el, hogy az USA Tajvant önálló államnak tekintse, és ellenséges bázissá formálja Kína partjai mellett.
De ez csak a jéghegy csúcsa – véli a szerző. Olyan regionális hatalmak, mint Törökország vagy Lengyelország is előállnak saját hatalmi igényeikkel. És akkor még nem beszéltünk a balkáni kérdésekről, a Nagy-Szerbia, a Nagy-Albánia, a Nagy-Horvátország elképzeléséről.
Az ukrajnai háború elvesztése az USA számára azt jelentené, hogy lemond globális vezető szerepéről. Oroszország számára az amerikai győzelem Oroszország létét fenyegetné. Kína számára az amerikai győzelem azt jelenthetné, hogy kénytelen lenne belenyugodni a másodhegedűs szerepébe. Ilyen alapon nem lesz béke!
„Világháború vagy Nagy Kiegyezés Washington, Moszkva és Peking között” – vonja le a következtetést. Ehhez legalább négy dolog kell.
Egy, el kell ismerni, hogy ez a háború nem ukrán-orosz harc, hanem Amerika és Oroszország, sőt a nyugati világ és Oroszország háborúja. El kell ismerni azt is, hogy Oroszország nem nyugodhat bele abba, hogy ellenségei közvetlen közelébe kerüljenek és fenyegessék Oroszország létét.
Kettő, el kell fogadni azt is, hogy az „ukrajnai háború megmutatta Nyugat-Európa és Közép-Kelet-Európa közötti törésvonalat.” Ez annak ellenére létezik, hogy mindketten az EU és a NATO tagjai. Nyugat-Európa és Közép-Kelet-Európa viszonyát újra kell rendezni.
Három, meg kell határozni Németország helyét, hiszen a „német kérdés ismét nyitottá vált.”
Négy, beláthatatlan következményekkel járna, hogy Közel-Kelet és Afrika „a káosz birodalmává” válna amiatt, hogy a nagyhatalmak nem tudnak megegyezni Európában.
