Tíz európai csata és háború a középkorban

A terty-i csata (687)

A korai államszervezés legfontosabb példája a frankok egységesülésének története, ami egészen Kis Pippin uralkodásáig nyúlik vissza. A sokáig egymással vetélkedő hatalmakra bomló a frank terület Austrasia vezetőjének égisze alatt kezdett összeforrni. Pippin 687-ben legyőzte a neustriai sereget Terty közelében, megszerezte Burgundiát, majd békét kötött ellenfeleivel, és felvette a frankok hercege címet. A frízek és alemannok legyőzője átfogó térítésbe kezdett az uralma alatt élő germánok között és szervezett államot hagyott utódaira. A frank birodalom 843-ig állt fenn, amikor Jámbor Lajos fiai a verduni szerződésben háromfelé osztották örökségüket. Kopasz Károly kapta a nyugati, mai francia régiót, Német Lajos keleten, mai német területek fölött uralkodott, míg Lothar az Észak-Itáliától Burgundiáig terjedő sávot szerezte meg. A rendezés történelmi jelentőségű, hiszen előbbi két országrész alapjain született meg a francia és a német állam.

A poitiers-i csata (732)

Mohamed 622-es Mekkából Medinába történő szökése után az arab térségben vallását tekintve homogén lakosság kezdett kialakult. A közös vallás segítette a helyi hatalmak későbbi terjeszkedését, például Európa felé. A Pireneusi-félszigetet, vagyis a mai Spanyolország területének javát – az északi keresztény Asturia kivételével – 711-ben hódították meg. Uralmukat ugyan fokozatosan megtörték, hiszen 732-ben Martell Károly Poitiers-nél győzedelmeskedett, a frankok pedig 803-ban Barcelonából űzték ki őket, a mór lakosság még évszázadokon keresztül élt együtt az ibériai keresztény lakossággal. Megrendszabályozásuk a középkor végén kezdődött, amikor a mórok elveszítették Granadát. Spanyolország később Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd 1469-ben kötött házasságának köszönhetően jöhetett létre. Előbb unióba kerültek a pireneusi régiók, de – a gyarmatosítás révén a fél világot irányítása alatt tudó – Habsburg V. Károly császár (1516-1556) idején már egységes királyság működik.

Ravenna meghódítása (754-56)

A kora-középkorban létrejövő államok közül döntő jelentőséggel bír a római pápa fennhatósága alá tartozó terület. A nyugati egyház feje mindmáig hivatott társadalmi és politikai ügyekben felelősséget vállalva megnyilatkozni, viszont egészen a XIX. századig valódi világi uralkodó is volt, nem csak vallási vezető. A középkori egyházfők jótékony hatásának tekinthetjük az európai politikai egyensúly kialakítására, a királyságok összefogására és Isten békéjének nevében (Treuga Dei) a háborúk kontinensen kívülre szorítására tett törekvéseket. Másfelől a római kultúra és írásbeliség őrzője, majd a reneszánsz idején kibontakozó tudományosság és egyetemi mozgalom bölcsője volt az Egyház. A később Rómától Ravennáig terjedő Pápai Államot Kis Pippin hozta létre és adta szövetségese, II. István egyházfő kezébe 755-ben, miután az az Itáliában dúló longobárdok ellen segítségül hívta a frank uralkodót. Pippin 754-es és 756-os hadjárataival kényszerítette térdre a longobárd Aistulf királyt.

Nagy Károly (768-814) hadjáratai

A verduni szerződés előtti frank kultúra Nagy Károly regnálása idején került csúcsára. A 800-ban császárrá koronázott uralkodóra egyfelől az iskolaalapítások és a tudományok pártolása miatt emlékezünk, másrészt a területileg is kiterjedő, stabil állama szolgált példaként utódai számára. Jóllehet utóbbi megteremtéséhez véres harcokon keresztül vezetett az út. Károly legfontosabb győzelmét 772-ben aratta a szászok felett, amikor észak-német és észak-itáliai területek kerültek a kezére, az avarok ellen intézett hadjárataival pedig példátlan nagyságú erőről tanúbizonyságot téve a Kárpát-medencéig terjesztette ki uralmát. Egyedül a Pireneusi-félszigetre nem sikerült benyomulnia, az arabok állták útját. Utódaiból lettek a német-római császárok, akik egészen a XIX. századig őrködtek a rendkívül megosztott, de fontos hatalmi centrum fölött. Névleg Nagy Ottó császár alapította a hivatalos önképében Róma örököseként megjelenő Császárságot, vagy ahogy az 1500-as évektől hívták, a Német Nemzet Szent Római Birodalmát.

Kijev elfoglalása (882)

A kontinens hatalmai közül ki kell emelni az Európát keletről szegélyező orosz protoállamot. Eleinte Kijev és Novgorod voltak a keleti szlávok központjai, majd Oleg fejedelem (fenti képünkön) előbbi 882-es bevételével egyesítette a két területet. A később már Kijevi Rusz néven működő nagyfejedelemség 965-ben a kazár államot is ellenőrzése alá vonta, az államfejlődést betetőző aktus pedig Nagy Vlagyimir 988-as megkeresztelkedése volt, amikor feleségül vette a bizánci császár lányát is. A Kijevi Rusz, a XIII-XIV. századi mongol állam, valamint a később Moszkvai Nagyfejedelemség nyomán született 1547-ben a mai Oroszország (és a Szovjetunió közvetlen) előzményének tekinthető cárság, Nagy Péter és a Romanovok birodalma.

A hastings-i ütközet (1066)

A brit szigetek őslakos és kelta lakossága angolszász, dán és normann hódítókkal, betelepülőkkel keveredett az évszázadok során. Az egymással folytonosan háborúzó, saját biztonságukat féltő szigetországi fejedelemségek egyesülését Egbert wessexi és Nagy Alfréd angolszász uralkodó készítette elő a 9. században, akik elkezdték kiszorítani az idegeneket a szigetről. 975-ben még egy magyar vérszerződésre emlékeztető szövetséget is kötöttek az egyes fejedelmek, végül azonban a tehetséges vezető, Harold háborút veszített a Normandiából átkelő Hódító Vilmossal szemben, így új kézbe került hatalom. A döntő ütközetre 1066-ban, Hastings városánál került sor. Noha Vilmostól érthető módon egész életében idegenkedtek az angolok, ő valójában korabeli államférfiként lépett fel és a helyi viszonyokat tekintetbe véve igyekezett felépíteni egy hosszú távon működőképes intézményrendszert.

A belső lázadásokat kivétel nélkül leverte, ám ezeket általában nem megtorolni igyekezett, hanem kiegyezést kezdeményezett a régi arisztokrácia képviselőivel. A határterületeket megerősítette, míg a dél-angliai várerődökbe letelepített normann harcosai a közbiztonságra gyakoroltak jótékony hatást a kereskedők és a városok örömére. Utóbbiak hamar függetlenedni tudtak a földesurak befolyásától, míg a mezőgazdaságban dolgozó nem szabad rétegek szintén saját földhöz jutottak. Az ország tulajdonviszonyait és lakosságát statisztikai igénnyel összeíró – és ezzel korát évszázadokkal megelőző – Doomesday Book segítségével hamar tisztázódtak a tulajdon- és hűbéri viszonyok, ezzel pedig a hatalmaskodások is valamelyest visszaszorultak. Angliából természetesen nem lett mai értelemben vett jogállam, de kontinentális kortársaihoz képest lényegesen előremutatóbb és rugalmasabb társadalmi-gazdasági szerkezet alakult ki.

Az első keresztes hadjárat (1096-1099)

Hogy a pápaság hatalma tetőpontjának III. Ince 1198–1216 közti regnálását szokás tekinteni, nem véletlen. Az nem állítható, hogy ebben az időszakban sikerült megszüntetni az európai belharcokat és egységbe terelni a vetélkedő uralkodókat, de a kontinens viszonylagos összefogását és közösségét jelzik az egyébként nem kifejezetten sikeres és semmiképp sem a lovagi etikett szellemében folytatott keresztes hadjáratok. A Szentföld felé mutató háborúkban sok uralkodó részt vett, a keresztény államok mind hozzájárultak az ideig-óráig tartó sikerekhez. Kevesen tudják, hogy II. András maga is vezetett hadjáratot. Ennek megfelelően a mindenkori magyar uralkodó hosszú, hivatalos megnevezésében a monarchia bukásáig szerepelt a Jeruzsálem királya cím is.

A keresztes seregek történetéhez hozzátartozik ugyanakkor, hogy Jeruzsálem 1099-es elfoglalása (és tízezer helyi lakos kivégzése) után fokozatosan szorult vissza a keresztény tábor. A térségben létrehozott feudális jellegű grófságokat hadjáratról hadjáratra vesztették el a megszerveződő közel-keleti erőkkel szemben. Az ellentábor legikonikusabb alakja a lovagok többségével szemben valóban szavahihető partnerként fellépő Szaladin egyiptomi szultán volt. A XIII. századra egyenesen kudarcba és közönybe fulladtak a keresztes hadivállalkozások. Az utolsó hadjáratot a karthágói járvány törte le, 1291-ben pedig Európa végleg kiszorult a térségből. A korszakhoz szervesen kötődő lovagi kultúráról és a legfontosabb keresztes harcokról korábbi írásainkban szóltunk.

A huszita háborúk (1419-1436)

A késő-középkorban sorra tűntek fel azok a jelenségek, amik aztán 1517 után a kereszténység megosztottságához, töredezéséhez, valamint teológiai és hitéleti gyakorlatának differenciálódásához vezettek. A politizáló, gyakran világi, pozícióját megvásárló felsőpapság (ez a simónia jelensége), illetve a vagyonos pápaság szükségszerűen reformkísérleteket hívott életre. Először a szerzetesrendek igyekeztek új alapra helyezni a hitéletet, majd a zsinati mozgalom eszközölt változásokat. Devotio moderna néven látott napvilágot az Egyház belső lelki reformjaként meghirdetett program. Közben a létrejövő egyetemeken csírájában megjelentek a későbbi reformáció teológiai alapelvei. Eretnek mozgalmak korábban is voltak (például valdensek, albigensek, bogumilok), az 1400-as évek elején Csehországban azonban valami jelentősebb fordulat következett: Husz János tanai a különböző rendek berkeiben egyaránt gyökeret eresztettek.

Az eleve elrendelést és tisztán bibliai alapú tanokat hirdető, az evangéliumi egyszerűséghez visszafordulni vágyó John Wycliffe tételein pallérozott Husz teológiai tanítása mellett politikai metszetet is adott fellépésének. Szociális érzékenységével a tömegekhez fordult, például saját nemzeti nyelvükre fordította a Szentírást. A nemesség a német-római befolyástól való függetlenedés jegyében csatlakozott a mozgalomhoz, amit csak az éveken keresztül folyó ún. huszita háborúk végeztével sikerült letörni. Jellemző a „forradalomra”, hogy a Tábor városában alapított központban radikális életmódreformot hirdető szekták jöttek létre, amik egységesen elvetették a magántulajdont. Az adamiták merészkedtek legmesszebb, hiszen meztelenül jártak és szabad szerelmet hirdettek. Az ügyes hadvezérek alatt szervezett táboritákat csak hosszú küzdelem után sikerült legyőzni 1434-ben Lipany mellett, amikor engedmények révén a nemességet tömörítő kelyhesek is Róma és a németek mellé álltak.

A százéves háború (1337-1453)

A száztizenhat évig elhúzódó háború teljesen átlagos, hétköznapi dinasztikus konfliktussal kezdődött: az angolok féltették a számukra létfontosságú kereskedelmi partnernek számító Flandria függetlenségét, míg a francia király szerette volna a Csatorna másik oldalán látni a saját területeire fenyegetést jelentő briteket. A járványokkal tűzdelt, különböző szakaszokra osztható hadakozás aktuális állását leginkább az egyes Valois uralkodók rátermettsége határozta meg. Amikor biztos kezű monarcha – például V. Bölcs Károly – került trónra, a franciáknak sikerült viszonylag egységesen fellépniük és hatékony adóreformok révén hátrébb szorítani ellenfelüket. Többségében azonban belső villongások jellemezték a korszakot. A francia tartományurak függetlenedésük reményében elpártoltak saját királyuktól, a polgárok és kereskedők engedményekre szorították az udvart, a békeidőben munkanélkülivé váló, szabadon portyázó angol zsoldosoktól szenvedő parasztság pedig több ízben lázadást szított.

A francia gyengeség látványos vetülete volt avítt hadviselésük, valamint az ország – három párt (angol király, burgund herceg, francia uralkodó) uralma mentén – történő részekre szakadása. Ideiglenesen angol érdekszférába kerültek déli régiók, sőt Párizs és a koronázóváros Reims is. A burgund herceg egyre szélesebb területeket birtokolt keleten, míg a francia uralkodó délre szorultak vissza. Kezdetben a franciák nagyon meglepődtek, hogy ellenfelük nem tartja a lovagi harcmodort. Súlyos páncéljaikban nehezen mozgó, a csatatéren egyéni megfontolások szerint hősködő urak helyett a nép legügyesebbjei közül válogatott, szervezetten irányított alakulatokkal találták magukat szemben.

Az angol király pártolta a lőfegyverek technológiai fejlesztését, sőt országa területén betiltott más játékokat, hogy alattvalói célzatosan az íjászatot gyakorolják. Döntő fordulatot a francia parasztság fellépése hozott, akik egyre inkább királyuktól reméltek biztonságot az erőszakos angolokkal és a hatalmaskodó nemesekkel szemben. 1429-ben megdöbbenést keltett Jeanne d’Arc francia parasztlány eltökéltsége, aki kis csapatával felszabadította az ostrom alól Orléans-t. Az egyik oldalon Szűz Mária megihlette szentként tisztelt, az angolok között pedig félelmetes boszorkánynak tartott hősnőt ugyan már 1430-ban elfogták és kivégezték ellenfelei, ekkorra a francia rendek már elkezdtek egységesülni és visszafoglalni országukat. A százéves háborút végül az 1453-as béke zárta le.

Bizánc eleste (1453)

A keresztes hadjáratok egyre csekélyebb sikerét és Jeruzsálem elvesztését követően Európa védekező állásba kényszerülésének jele Bizánc eleste, ami egyben a középkor lezárásának egyik lehetséges dátuma. A keleti birodalom létét persze többen fenyegették: első nagy ellenfelük az 500-as években a perzsa Szászánida-dinasztia, majd a 600-as évektől kezdve az arab hódítástól tartottak, 811-ben pedig Krum bolgár kán győzi le őket. Noha Jusztinianusz (527-565) római egység visszaállítására vonatkozó terveit nem sikerül megvalósítani, III. Leó császár 718-ban erődemonstrációt tartott az arabok legyőzésével, a birodalom pedig Itáliában is őrzött gazdaságilag prosperáló területeket. 754-ben ugyan elveszítette Ravennát, a felemelkedő Velencét mégis képes volt megtartani. Bizáncnak a folyamatos fenyegetések és csapások ellenére a középkor végéig mindig sikerült hegemóniáját visszaállítani: II. Baszileosz az ezredfordulón, míg VIII. Palaiologosz Mihály az 1200-as évek második felében virágoztatta fel országát.

Manapság gyakran megfeledkezünk róla, hogy Bizánc is a nyugati kultúrához tartozott. A római örökség a népvándorlásoktól földrajzi okokból kevésbé sújtott keleti területen tisztább formában élt tovább. A rendkívül gazdag Konstantinápoly az ortodox kereszténység, illetve virágzó kultúra és kereskedelem otthona volt. Európa vezetői nem értékelték helyén a török előretörést és szinte közömbösen engedték el a nyugati kultúra egyik legfontosabb központjának kezét, amikor azt 1453-ban hagyták elfoglalni. Mára Isztambul teljesen más képet mutat, másik kultúra épült a régi város alapjain. A török térfoglalás, illetve a (vallásilag) megosztott és inkább leendő gyarmatai felé forduló Európa már új időket jelez. A középkori viszonyok fokozatosan átadták helyüket egy másik korszaknak, amit nagyjából a XVI-XVII. század közé datálunk és kora-újkornak nevezünk.

(Forrás: Katus László: A középkor története, Klaniczay Gábor: Európa ezer éve: a középkor, Szántó György Tibor: Anglia története)”