Međugorje: a kegyelem oázisa, ahol ég és föld örökre összeér

A Kaposvári Egyházmegye papjai és hívei közül is jó páran visszavágynak a jelenések hegyére, a Podbrdora és a Krizsevácra, melynek monumentális kőkeresztjében Jézus keresztjének egy darabja is megtalálható. A viszonylag nehéznek tűnő terepen, hiszen kisebb-nagyobb sziklákon kapaszkodik feljebb és feljebb a zarándokhad, sokaknak fizikálisan meg se kottyan az erőpróba, ám mindeközben a lélek folyamatosan edzés alá kerül. Rumszauer Miklós atya, a kaposvári Szent Margit-Szent József-templom plébánosa – aki több tucatszor felkapaszkodott már a zarándoktalpak koptatta sziklákon –, a Podbrdon Szűz Mária aspektusából közelít a rózsafüzértitkokhoz egy-egy stációnál, a Krizsevácon pedig Jézus Krisztus szenvedéstörténete elevenedik meg elmélkedéseiben, tükröt tartva elénk.

A 12. stációnál, amikor Jézus meghal a kereszten, Miklós atya így beszél: „Jézus, te azt mondtad, minden gondunkat vessük terád. Azt mondtad, az én igám édes, az én terhem könnyű. Belátjuk, a te kereszted könnyű; a nehézség abból a keresztből adódik, amit magunknak kerestünk. Áldunk és imádunk téged, hogy te meg akarsz bennünket szabadítani fölösleges keresztjeinktől, ballasztjainktól, leveszed rólunk a fölösleges terhelést, s azt adod helyette, ami a te akaratoddal megegyező, hiszen a te keresztedben, kicsinyke faforgácsként, parányi szilánkként a miénk is benne van. Felvitted az emberi lét minden fájdalmával a Golgotára a mi keresztünket is, melyben ott a dicsőséges feltámadás és a remény, ám nem csak a feltámadás előjele e kereszt; belépő a mennyei honba, az örök boldogságba.
A hegytetőn közös fotó készül, s a bokrok adta árnyékba húzódva folytatódik az ima, mélyül az elmélkedések üzenete. Akadnak, akik gyónni indulnak plébánosukhoz – engedve Mária kérésének, aki az ima mellett a böjtöt és a gyónás adta kiengesztelődés ajándékát tartja legcélravezetőbbnek lelki egyensúlyunk megőrzéséhez.
A zarándokcsoport szűkre szabott, ötnapos ottléte alatt adományokkal felpakolva „kóstolt bele” a Cenacolo közösség életébe. Itt fiatal szenvedélybetegek élnek – időről időre magyar ifjakkal is találkozunk –, akiknek gyógyszeres kezelés helyett az ima és a munka a leghatékonyabb terápia gyógyulásukhoz. Megindító tanúságtételükben a gyermekkori megvetettségről, a helytelen önértékelésről hallunk, mely a drog, az alkohol vagy a túlfűtött szexualitás, a pornó zsákutcájába vezetve adja a függőség rabságát.
Az egyik elegáns szálloda légkondis előadótermében Melinda Dumitrescu hegedűművésszel is találkozunk, aki a tavasszal Kaposváron és Nagykanizsán is játszott. Az erdélyi származású, világszerte ismert, 8 nyelven beszélő zenész dicsőítéssel egybekötött koncertet adott a két, Kaposvári Egyházmegyés zarándokoknak, mivel Tomanek Péter siófoki plébános is ekkor tartózkodott itt csoportjával. Zenés tanúságtételén a nagykanizsai Magvető Közösség ifjú zenészei is közreműködtek. A hegedűművész Istennek ajánlott életéről, međugorjei szolgálatáról, tehetséggondozást célzó projektjéről is mesélt egy-egy dicsőítő dal vagy klasszikus mű között. Ahogy hallgattam gondolatait, s figyeltem temperamentumos jelenlétét, az kristályosodott ki bennem: Isten örömhírét csak ilyen bámulatos erővel, örömmel és szeretettel lehet hirdetni.

A stációknál elhangzó elmélkedések tükröt tartottak

Ottlétünk alatt egy alkalommal kereszthódolat várta a híveket, kétszer pedig zenés szentségimádás zajlott a főtéren álló templom mögötti területen. A félkörívben elhelyezett padokon 8-10 ezer személy foglalhat helyet egyszerre. A későn érkezők állni kényszerülnek. A több tucat pap részvételével bemutatott misék, az elmélkedések, az énekelt dalok, a hegedűszólók tovább nyitogatták a zarándokszíveket, s a világ legkülönbözőbb országaiból érkezett hívek gyóntatófül­kékben, vagy a templom fala melletti székeken tehették le terheiket. Nem véletlenül tapadt Međugorjéhez, hogy ez a város a világ gyóntatószéke. E rengeteg ember látványa elültette bennem a gondolatot: nemcsak Rómában, hanem Međugorjében is a világegyház szíve dobog…
Az élő egyház jelenlétére, mint örömforrásra utalt egyik zarándoktársunk, amikor megosztottuk lelki élményeinket. Többeknek a közeli településen, Surmanciban a mise utáni személyes közbenjáró ima „vitte a prímet”, de a Cenacolo Közösség küldetése is sokakat megfogott. Volt, aki arról számolt be: megkapta a könnyek adományát, más az elcsendesedés szerepéről vallott, vagy arról, hogy ideje már munkahelyet váltani, nem bírja a további gyűrődést. Válni készülő férfiak kaptak választ kérdéseikre, egyesek örökös aggodalmaskodásaiktól váltak szabaddá, egy házaspárnak azt üzente Mária: nyugi, nyugi, minden rendben van. Egy 17 éves langaléta srác, aki 48-as csukát visel, arról vallott: e pár nap alatt sikerült visszatalálnia önmagához és Istenhez. Mivel elég heterogén volt a zarándokcsapat – egy 80-on túli imádságos lelkű, „notórius visszajáró” zongoratanárnő is velünk tartott –, erre az időre közösséggé kovácsolódott. Isten – a Szent Szűz segítségével – összeölelt bennünket.
Az egységért is hálát adtunk a feltámadt Krisztus szobránál, a templomtéri hófehér Mária-szobornál, ahol hosszasan imádkoztunk a világ és lelkünk békéjéért.