Évente százezrek tűnnek el nyom nélkül, a cégek kaszálnak a felszívódásukból
szerkeszto 
„Több mint százezer japán ember dönt úgy évente, hogy szó szerint felszívódik. Család, munka, múlt, mindent hátrahagynak, és új életet kezdenek egy idegen városban, új néven, a társadalom peremén. A johatsu, magyarosan dzsóhacu, vagyis az „elpárolgottak” jelensége Japán egyik legrejtettebb és legmegrázóbb társadalmi árnyéka.
A Zs kategóriás filmektől kezdve a legnagyobb hollywoodi sikeralkotásokig visszatérő elem az a történetszál, amelyben a főhős vagy valamelyik mellékszereplő a régi életét hátrahagyva szó nélkül felszívódik, és egy teljesen más közegben, új személyazonossággal kezd új életet. Ez sokszor a bűnözők életvitelére jellemző a mozivásznon, de a jelenségre jó példa a tanúvédelmi program is, amelyben egy-egy ügy fontos tanúját és családját helyezik át egy mások által nem ismert környezetbe a biztonságuk megóvása érdekében. Az elpárolgás jelensége azonban nem csupán filmes fogás.
Japánról sokaknak a fegyelem, a rend és a pontosság jut eszébe – és nem véletlenül. Kevés országban működnek olyan olajozottan a mindennapok, mint ott. Azt azonban kevesebben tudják, hogy a szabálykövetés kultúrája mögött rendkívüli nyomás és szigorú társadalmi elvárások rejtőznek. Az, aki hibázik, lemarad, elveszti a munkáját vagy magánéleti válságba kerül, gyakran nem talál valódi segítséget – és néha egyetlen kiútnak az eltűnés marad.
A japán nyelv egy külön szót is használ azokra, akik nyom nélkül eltűnnek: johatsu, azaz dzsóhacu, amely jelentése „elpárolgott, felszívódott ember”. A kifejezés pedig nem költői, valós jelenséget takar.
a Becslések szerint évente akár 80-100 ezer ember is eltűnhet így az ázsiai szigetországban.
És bár közülük sokan idővel előkerülnek, egy jelentős részük soha nem tér vissza korábbi életéhez. Emiatt ismerőseik és családtagjaik sem tudják meg soha, mi történt az illetővel. Az érintettek persze nem ok nélkül szedik egyik napról a másikra a sátorfájukat. Sokan közülük komoly függőségekkel, magánéleti problémákkal, válással, gyásszal, munkanélküliséggel vagy hatalmas adósságokkal küzdenek, ám ahelyett, hogy szembenéznének ezekkel a problémákkal, az eltűnésükkel járó csendet és nyugalmat választják.
Kétségbeesésből a társadalom peremére
A dzsóhacu azonban nem pusztán egyfajta szökés, menekülés az élet nehézségei elől. Sok esetben ez a folyamat egy jól megszervezett, csendes átalakulás. Az eltűnni vágyók gyakran egyetlen éjszaka alatt hagyják el otthonukat. Segítségükre sietnek az úgynevezett yonige-ya cégek – éjszakai szökési szolgáltatók –, amelyek néhány óra alatt kiköltöztetik őket, új lakást, életet és identitást biztosítanak nekik. A fizetés készpénzben történik, így többnyire nyoma sem marad. Az új személyazonosság mellett ezek a szolgáltatások ráadásul tényleg teljes körű szolgáltatást kínálnak: a költöztetés és az új okmányok lezsírozása mellett érzelmi támogatást kapnak, és az új közegbe való beilleszkedésben is segítik őket.
A feketepiac áraihoz mérten pedig ez talán egy igazán megfizethető szolgáltatás, ugyanis nagyjából 450 amerikai dollárnak megfelelő 50 ezer jenért (126 ezer forintért) cserébe szinte bárki köddé válhat, de egyes szolgáltatók ennek sokszorosát, 300 ezer jent (758 ezer forintot) is legombolhatják az illetőről. És hogy honnan az éjszakai költöztetők elnevezése? Ezek a vállalkozások – bármilyen meglepő is – onnan kapták nevüket, hogy minden titokban, sokszor valóban az éj leple alatt történik, így tényleg diszkrét megoldást nyújtanak a kétségbeesett, új életről álmodó személyek számára.
Az új élet jellemzően a társadalom legalsó rétegében kezdődik: alkalmi, feketén végzett munkák, lepusztult szállások, minimális kapcsolattartás. De sokak számára még ez is elviselhetőbb, mint az a szégyen vagy megaláztatás, amit a korábbi életük jelentett. Persze lelkileg ennek ellenére is rendkívül megterhelő lehet a régi életünk dobozba zárása. Egyesek azonban társadalmi nyomással, kihívásokkal találják szemben magukat új életük során is, ráadásul a megtalálástól való félelem és a magány is tönkreteszi őket mentálisan. De akkor miért nem térnek haza a szeretteik körébe? – merülhet fel a kérdés. Ennek legfőbb oka az, hogy bár a régi életüket is szégyellték, a felszívódásukat övező megbélyegzés, elítélés és szégyenérzet megnehezíti számukra a visszailleszkedést, így inkább teljesen elrejtik a múltjukat, még ha ez lelkileg teljesen fel is őrli őket.
Ne szólj szám, nem fáj fejem
A 42 éves Hiroshi történetét egy 2015-ös dokumentumfilm, a The Vanished: The Evaporated People of Japan dolgozta fel. Hiroshi középvezető volt egy tokiói vállalatnál, de egy pénzügyi hiba miatt elvesztette az állását. Hamarosan elvált, családja eltávolodott tőle. A kudarc és a szégyen olyan mély nyomot hagyott benne, hogy egy éjszaka nyomtalanul eltűnt – idézi fel az India Times cikke. A férfi egy yonige-ya cég segítségével Hokkaidóba költözött, ahol húsz éven át dolgozott feketén egy halásztársaságnál. Sem a nevét, sem a múltját nem árulta el senkinek, és ez idő alatt egyszer sem kereste meg a családját. „Nem akartam fájdalmat okozni, de úgy éreztem, a létezésem maga a fájdalom” – mondta egy interjúban.
Minderre pedig minden lehetősége adott volt, ugyanis a felszívódó emberek számára Tokióban, Oszakában és más nagyvárosokban léteznek már úgynevezett dzsóhacunegyedek. Ilyen például Sanya vagy Kamagasaki, ahová az eltűntek, a hajléktalanok, a társadalom peremére szorultak húzódnak vissza. Ezeken a helyeken az íratlan szabály:
ne kérdezz, és ne beszélj a múltról.
Egyes kutatások szerint ezekben a negyedekben aránytalanul magas a mentális betegségek és az öngyilkossági kísérletek száma. Egy 2020-as Meidzsi Egyetemi tanulmány kimutatta: a dzsóhacuk többsége súlyos szorongással vagy depresszióval küzdött az eltűnést megelőzően, de csak kevesen kerestek professzionális segítséget – részben a mentális problémákhoz kapcsolódó társadalmi stigma miatt.
Mivel az eltűnt, vagy sokkal inkább felszívódó személyek eltűnése legtöbbször nem jár bűncselekménnyel, ezért ha a hozzátartozó nem jelenti be az eltűnést, vagy maga az illető dönt az eltűnés mellett, a rendőrség nem indít aktív keresést. Sokan ezért magánnyomozókat bérelnek fel, de sok esetben ők sem járnak sikerrel a keresésben. A dzsóhacuk eltűnni akarása ugyanis olyan erős, hogy inkább feladják a teljes múltat, mint hogy visszanézzenek, így a lebukás kockázata is rendkívül alacsony. A dzsóhacu így nem pusztán szociológiai érdekesség vagy extrém jelenség, hanem tükröt tart egy olyan társadalom elé, amely látszólag mindent biztosít, de kevés teret ad a hibázásnak, a gyengeségnek vagy az emberi összeomlásnak. A jelenség léte azt jelzi, hogy a szigorúan szabálykövető Japánban is egyre többen sokallnak be, és menekülnek a társadalmi elvárások szorításából, még ha ezért a legnagyobb árat, a saját identitásukat kell is feláldozniuk. Ahogy Hiroshi is mondta: „Nem haltam meg, de már nem ugyanaz az ember vagyok.””
Címlap fotó: Noriko Hayashi / Bloomberg / Getty Images
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
