Kós Zoltán 
A háború kitörése óta sokan próbálnak illegálisan átkelni Ukrajna nyugati határán.
„Újabb halálesetek a Kárpátokban: két, harmincas éveiben járó férfi holttestére bukkantak a román határ közelében. Mindketten megfagytak. Az egyik testet a máramarosi, 1936 méter magas Pip Iván csúcs közelében találták meg a határőrök – nehezen megközelíthető, erdős, havas terepen. Ez már a második ilyen eset egy héten belül.
Ahogyan a Tiszába fulladt férfiakról szóló hírek, úgy ezek sem számítanak ritkaságnak. A háború kitörése óta sokan próbálnak illegálisan átkelni Ukrajna nyugati határán, hogy eljussanak Romániába, Szlovákiába vagy Magyarországra – hegyen, völgyön, folyón át.
Tavasszal, az olvadó hóval együtt nemcsak az első fűszálak bukkannak elő, hanem azoknak a férfiaknak a holttestei is, akik a túlélés reményében indultak útnak – legtöbbször felkészületlenül, megfelelő felszerelés nélkül. Sokan Lembergből, Kijevből, Harkivból, Zaporizzsjából vagy épp Dnyipróból vágtak neki az útnak, de sosem értek célba.
Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés: miért tűnik ez az út – minden veszélye ellenére – mégis vállalhatóbbnak számukra, mint az otthonmaradás?
Az egyszerű válasz: a szabadság miatt.
Az összetettebb: a katonai behívótól való félelem, a jövőkép hiánya, a kilátástalanság, az újrakezdés halvány reménye miatt.
És az is lehet, hogy valakinek már nincs mit veszítenie. A túlélés határán gyakran másként születnek meg a döntések. A stressz, a pattanásig feszült idegek nem jó tanácsadók.
Kárpátalja valakinek menedék – hiszen a háború kitörése óta több mint 300 ezer belső menekült választotta ezt a régiót otthonául. És valóban: ez a megye máig az egyik legbiztonságosabb. Másnak viszont sírhely.
Természetjáróként néha elgondolkodom, mit éreznék, ha egy eltévedt, megfagyott ember testére bukkannék egy kirándulás során. Bár ezek a vakmerő „túrázók” messze elkerülik a kijelölt útvonalakat – olyan ösvényeket választanak, amelyek turistatérképeken sincsenek feltüntetve, és az általuk követett útvonalakat az emberi kétségbeesés rajzolta fel – mégis, nem kizárt, hogy egyszer valaki szó szerint beléjük botlik…
Belegondolni is nehéz azokba a bomlásnak indult holttestekbe, amelyek most kerülnek elő az olvadás nyomán. Néha úgy érzem, mintha Ukrajna egészét átjárná a halál szaga. És vannak napok, amikor az ember legszívesebben csak lefeküdne a földre, magzatpózba gömbölyödve, befogná a szemét és az orrát, hogy ne lássa, ne érezze mindazt, ami körülötte történik.
Lehet, hogy ezek a férfiak is így haltak meg: elfáradtak, egy pillanatra leültek, pár percre kizárták a külvilágot – aztán már nem tudtak újra elindulni. Ezért nem adhatjuk fel. Nem roskadhatunk össze, nem hagyhatjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a bénító tehetetlenség. Mert mindenkinek – a saját körülményei között – a túlélésért kell küzdenie most Ukrajnában.
Fotó / Eredeti írás: KISZó
About the Author
Nagy István 
