Kós Zoltán 
Szüret Felnémeten 1949-ben Forrás: Kern család/Fortepan
„Így szüreteltek régen
Az idei esztendő szőlőbetakarítási időszakának közepén tarthatunk. Vármegyénk két borvidékén a szüret október első harmadában érhet véget. Az egri hegybíró például a napokban hirdette meg 22 szőlőfajta szedésének kezdési időpontját.
Portálunk korábbi cikkeiből kiderült, hogy az utóbbi évtizedekben nagyot változott a világ. A szüret mára már túlnyomórészt gépekkel történik. Ezzel kiváltják a gazdálkodók a kézi munkaerőt. Azokon az ültetvényeken tehetik ezt meg, ahol a támrendszert alkalmassá tették már a gépi munkákra, jelesül a szedés gépesítésére is.
Fotó: Nemes Robert / Forrás: heol
A szüret más volt régen, igaz az AI a valóságosnál szebbre színezi
Portálunk munkatársa, aki részese lehetett gyerekként a régi idők szüreteinek, vállalkozott arra, hogy emlékei mélyéről előkeresse az 1970-es évek falusi szüreteit. Persze a mai kor embereként előbb egy kísérlettel kezdte: megkérte az AI alkalmazást, hogy írjon le neki egy korabeli szüretet. Jött is a válasz gyorsan.
A mesterséges intelligencia sosem szedett szőlőt, de fantáziája az van
„Képzeld el, hogy egy szeptemberi hajnalon ott állsz egy falu határában az 1970-es években. A szőlőhegy felől már kora reggel hallatszik a nevetés, a szőlővesszők között asszonyok hajlonganak, kendőjük alatt kipirult arccal szedik a fürtöket. A férfiak puttonnyal a hátukon járják a sorokat: minden megtelt vödör a hátukra kerül, s ők viszik a prést váró kádhoz. A levegőben édes mustillat keveredik a porral és a még harmatos szőlő levelek zöld szagával…”
Mit mondjunk? A fenti leírás – a por és a mustillat keveredése kivételével – akár a valóságban is bekövetkezhetett. Ám amikor arról értekezik az AI, hogy a délutáni órákban elindulna a szüreti menet – vagyis: „feldíszített lovaskocsikon nevető fiatalok ülnek, a lányok hímzett blúzban, piros szoknyában, fejkendőben, a legények kalapjukon szőlőlevelet tűzve. A falu utcáin végigvonul a csapat: zenekar húzza, a kocsikról tréfás rigmusokat kiabálnak…” – az már teljesen hiteltelenné teszi az egyébként stílusos leírást. A valóságban ugyanis nem így volt.
Kemény munka volt a szüret is, az éves munka eredménye volt a tét
Kollégánk emlékei szerint az ő falujában is volt ugyan szüreti menet, valamikor október vége felé szüreti bál is, de az egyáltalán nem ügy történt, hogy leszedték a szőlőt és máris ünnepi díszben vonulgattak, báloztak. Akkoriban ugyanis – és természetesen ma is – a termés betakarítása komoly munka volt és még jó szervezést is igényelt. Túl voltak már az emberek a téeszesítés korszakán és jellemzően kis parcellák maradtak a gazdáknál. A felsőtárkányiak ebből a szempontból „szerencsés” helyzetben voltak: a szőlőterületek igen csak meredek domboldalban helyezkedtek el, és így azok a „közösben” való művelésre nem volt alkalmasak.
A településen az is jellemezte a szőlő és bortermelést, hogy a pince nagyon kevés helyen volt csak a lakóház udvarán. Tárkányban külön pincesorra kellett kiszállítani a portákon őrléssel, majd sajtolással musttá feldolgozott termést. De még előtte az is nagy feladat volt, hogy a leszedett szőlőt – többnyire lovas, egyeséknél ökrös szekéren – a gazda házához a domboldali szekérúton araszolva hazaszállítsák. Mert bizony ősszel eső is eshetett, egy-egy megcsúszás, ne adj’ Isten borulás az egész évi munka gyümölcsét veszélyeztette.
Kollégánk édesapja a téeszes idők előtt ökröket tartott, azzal dolgozott. A saját földek megművelése mellett szállította például a követ a közeli Berva völgyben épülő – a legszebb korszakában 4000 embert foglalkoztató – gyár megépítéséhez. Amikor a szüret közelgett az ökrös fogatú szekéren behozta a – házuktól mintegy kilométernyire lévő pincéjükből – az ősz elejére megüresedet fahordókat, amit aztán az udvarukon alapos átmosásnak vetettek alá. A kisgyerek Sike Sanyi ebben úgy segített, hogy a kerekes kúton ő húzta a vizet a mosáshoz. A hordók aztán két fagerendára kerültek nyílásukkal lefelé, hogy jól kiszáradjanak.
A szüret időpontját gondosan meg kellett választani. Természetesen a legfontosabb tényezőt a szőlő érése jelentette, a második helyen pedig – épp az említett keserves szállítási nehézségek miatt – az időjárás volt. A fürtök ugyan kisebb esőben is szedhetők lettek volna, de mi értelme a szüretnek, ha kátyúba ragad a szekér, esetleg fel is borul? Akkoriban nem volt még digitális világ, hogy az ember rákattintson az idokep.hu előrejelzésére. Olyannyira nem, hogy a faluba az áramot is a ’60-as évek közepén vezették be.
Voltak azonban népi ismeretek. Például az, hogy a Tiba felől – ez egy kisebb hegycsúcsocska a Várhegytől déli irányba – érkező felhők mindig esőt hoznak.
Amikor pedig eljött a nap, akkor kiindult az Oldalföldre (így hívták a domboldalt, ahol nagyon sokaknak volt apró területen szőlleje) a szedőcsapat: a család és a közeli rokonságból érkezők Ezt a segítséget a rokonoknak aztán visszaadták, amikor rajtuk volt a sor, hogy szedjenek. Kollégánk emlékei szerint náluk általában 6-8 ember szedte a szőlőt, metszőollóval vágva a fürtöket. Egy, vagy két ember puttonyozott, ami annyit tett, hogy hordta le a lejtős szőlőparcella alján álló szekérhez. (Az ökrök ezalatt otthon kérődztek az istállóban.) A szekéren három „félfenekű” hordó állt, abba öntötték a puttony tartalmát.
Amikor a termés hazajutott, megkezdődött annak feldolgozása. Két hatalmas kád várta a fészerben, hogy a szőlő beledaráltassék. Egyikbe a fehér másikba a kék szőlő ment. Kézzel hajtott szőlődaráló volt az eszköz, máig emlékezetes zöld külső és fehér belső színnel. A ledarált fürtök aztán a szintén kézi présbe kerültek. Egy hatalmas fadézsába folyt aztán a lé, amit mustnak nevez a magyar nyelv. A megtelt edény tartalma aztán a már kiszáradt hordókba került úgy, hogy azokat előtte felrakták már az ökrösszekérre. Három fért fel egyszerre, és többnyire két forduulóban jutott ki a must a pincébe. Persze ott még külön mutatvány volt a legalább 15 százalékos lejtésfokú lejáraton a hordókat leengedni és a helyükre emelni, hogy aztán a pincében forhasson a must.
A nagyüzemi gazdaság terjeszkedett, s megtalálták az „olcsó” munkaerőt
A hetvenes években persze már a nagyüzemi gazdaság volt a jellemző. A megyeszékhely legnagyobb szőlőtermelője például az Egri Csillagok Mezőgazdasági Termelőszövetkezet volt. Irodájuk az akkor Népkertnek hívott Érsekkert szélén, a Fekete ló étterem mellett volt megtalálható. Akkoriban a gépi művelés a szőlő esetében egyáltalán nem volt jellemző. Adott esetben még a termőföld szántását is „kiváltották” gyomirtószerek permetezésével. A szürethez pedig kik is adhatták volna a kézi munkaerőt, ha nem az iskolaváros Eger diáksága?
Kollégánk emlékei szerint nem volt felemelő érzés – például szemerkélő esőben – egy hétig szüretelni. A szervezőknek legalább annyi eszük lehetett volna, hogy erre az időre egy munkaterületre terelik a tiszta fiú és tiszta lány középiskola diákjait, színezve ezzel egy kicsit a hangulatot, s talán még a teljesítményt is növelve. De nem. Egymást nézte a 33 fős fiúosztály két fürt levágása és egy puttonytöltés között.
Essék szó azért a szüreti felvonulásokról, mulatságokról is. Annál is inkább, mert néhány vármegyénkbeli településen máig ápolják ezt a szép hagyományt. Ebben a kérdésben az AI precíz leírást adott: „A szüreti felvonulás még az 1970-es években is élő hagyomány volt sok vidéken. A lányok színes népviseletben, a legények cifraszűrben, kalapban vonultak. Feldíszített szekereken, lovaskocsikon vitték a „hegyről” a szőlőt. Volt „szőlőbíró” és „szőlőbíróné”, akik tréfásan bíráskodtak, bírságot szabtak ki (például egy pohár bor formájában). A felvonulás után gyakran táncmulatság, bál következett a kultúrházban vagy a csűrben.”
Nos a felsőtárkányi szüreti bálokhoz tartozik meg egy, a leírtakon túli adalék: a „káposztások” nem bírták elviselni, hogy a „lecsósok” közül akár csak egy legény is megjelenjék – nem csak a szüreti, de akármelyik más – báljukon. Ehhez a mondathoz pedig a magyarázat: az Eger környéki településeknek ragadványnevet adtak a szomszédos falvak fő mezőgazdasági termékük alapján. Így voltak a noszvaji emberek a szilvájuk, annak is az aszalt változata, a susinka miatt a „susinkások”, a felnémetiek a paradicsom okán a „lecsósok”, a felsőtárkániak pedig a „káposztások”. De ez a múlt, azóta már bálozni is együtt bálozunk. Ja! Mégsem. Hiszen nincsenek már szüreti bálok sem.”
Eredeti írás: SIKE SÁNDOR
About the Author
