Egyre több sikló a ház körül, ezt tedd ha egy ilyen hüllővel találod szemben magad

Siklók a házunk táján – miért? 

Bár általánosságban elmondható, hogy egyik hazai hüllőfaj sem keresi kifejezetten az ember társaságát, mégis sokuk jelen van körülöttünk. Ez nyáron a táplálkozásukhoz, télen pedig az életben maradásukhoz kötődik. A rovarokban dúskáló kertek gyakori lakói a zöld- és fürge gyíkok, rájuk pedig előszeretettel vadászik a rézsikló és az erdei sikló. A természetközeli falvak közelében gyakran megfordulnak, és néha bizony a szemünk elé is kerülnek, például fűnyírás közben, vagy a tűzifa kupacok alól. Okunk persze nincs a komolyabb védekezésre, hiszen amellett, hogy méreggel nem rendelkeznek, úgy félik az embert, akár a tüzet, és pillanatok alatt tovakúsznak a sűrű növényzetbe. 

A vizek körül sompolygó siklófajok általában gyakrabban előbukkannak, mint szárazföldi társaik. A Balatoni nyár egyik sajátossága a parti kövek közül meredő siklófejek jelenléte, melyek általában akkor is mozdulatlanul ágaskodnak, a hullámzásnak ellenállva, ha körülöttük emberek sétálnak. A kockás- és vízi siklók ugyanis többnyire hozzászoktak az emberi jelenléthez, és kevésbé ijedősek, ha tartjuk a tisztes távolságot. Védekezésül persze ők sem pengeéles fogaikat és halálos mérgüket hívják: egyszerűen eltűnnek a kövek és vízinövények takarásában. Vizek közelében lévő települések kertjeiben, vendégünk lehet a vízisikló, mely nevével ellentétben kevésbé kötődik szorosan a vízhez, mint nembéli társa, a kockás sikló. És, hogy miért nem veszélyes kígyók ezek az állatok? 

Vannak más hüllők is, melyek kiléte rejtély marad, ha nem vizsgáljuk meg őket közelebbről. A közönséges- és kékpettyes lábatlangyíkot avatatlan szem, gyakorta összetéveszti a kígyófélékkel. Bár mindkét faj egyedei viselhetnek türkizkék pettyeket, elterjedési területük segít pontosítani, a két fajt illetően. 
A lopakodás igazi mesterei ezek az állatok: lábak nélkül is úgy közlekednek az avar alatt, hogy azt észre sem vesszük. Természetközeli kertek, erdőszegélyek lakói, akik végképp kerülik az emberrel való találkozást. Sima pikkelybőrük, hirtelen véget érő farkuk és szemhéjaik megléte mind-mind arról árulkodnak, hogy ezek bizony gyíkok, még akkor is, ha lábaik nincsenek. Törékeny kuszmaként is ismeri a népnyelv, és igazi kuriózum, ha egyszer-egyszer megpillantjuk őket. 

Mit tegyünk, ha bejött hozzánk?

Az, ha siklót találunk a vízóra aknában, a fészerben, a garázsban, jóformán természetes dolog. A téli hónapokat inaktívan, hibernált állapotban töltik, ehhez pedig fagymentes helyet kell találniuk. A természetben ez általában egy földalatti üreg, odú, esetleg nagyobb kövek, sziklák alatt. A kertünkben kiváló szolgálatot tesznek a komposztok, levélkupacok, és bizony a melegebb helységek is a háztájunkon. 

Ha beléjük botlunk, nincs túl sok dolgunk. Abban az esetben, ha képesek vagyunk együtt élni a tudattal, hogy körülöttünk telelnek ezek az állatok, hagyhatjuk őket a helyükön: majd tavasszal tovább állnak. Viszont, ha mindenképpen szeretnénk őket kitessékelni, úgy nyugodtan kézbe is vehetjük őket, vagy ha az sok, egy seprűvel, lapáttal óvatos mozdulatokkal kiterelhetjük őket a szabadba, anélkül, hogy bántódásuk esne.

Láthatjuk hát, hogy ezek az állatok nem az ember esküdt ellensége. Még az edukáció fejlődése, és a kevésbé szeretett állatok népszerűsítése mellett is rengeteg sikló végzi be fűkaszák és kerti szerszámok által. Sokan ijedtükben, inkább agyoncsapják ezeket a csodálatra méltó, védett állatokat, pedig a tudatlanság könnyedén kiküszöbölhető, ha az ember utánanéz, és ráeszmél – ezek a hüllők soha nem fognak minket bántani, és jelenlétük csak előnyökkel jár, a kertünk szempontjából.”