Három generáció munkája vár új tulajdonosra, eladó Szeged utolsó működő kovácsműhelye – videóval

„Varjúnak varjú a fia” – a kényszerből lett hivatás története

– Édesapám kovács volt, de nem ez volt az álma – kezdi Sándor. A mesterség ugyanis örökségként szállt apáról fiúra: a nagyapa kovács volt, és abból a négy fiútestvérből kettőt is erre a pályára „kötelezett”. – Apám szabó szeretett volna lenni, de nagyapám vaskalapos volt: varjúnak varjú a fia. Így már gyerekkoruktól a műhelyben dolgoztak – mesélte ifjabb Nagy Sándor.

Az eladó kovácsműhely története Alsóvároson

A régi műhely eredetileg a Füzes utca 19. alatt működött. Államosításkor azonban drótkerítést húztak az udvar közepébe, és a nagyapa többé be sem léphetett a saját műhelyébe. Ez nagyon fájt neki. Munkanélküliként tengette az életét. Mindig mesélte, hogy a saját felszerelését sem láthatta többé. A ma eladásra kínált műhelyt később Sándor édesapja rendezte be, aki a kilencvenes évekig dolgozott itt.

Generációkon át öröklött mesterség

– Édesapám ’93-ban elhunyt. Sokáig eszünkbe sem jutott eladni a műhelyt, mert szép emlék volt. Olyan, mint egy kis múzeum – mondja. Sándor maga is sokat dolgozott a műhelyben: patkolt, hegesztett, lakatolt –  amit kellett. – Könnyen tanultam a keze alatt, így a mai napig el tudok végezni benne bármilyen kovácsmunkát – teszi hozzá miközben a szerszámokat mutatja. Most azonban a család úgy döntött: eljött az idő, hogy a műhely új gazdát kapjon.

A műhely teljes felszereléssel együtt eladó. Van rengeteg tűzifogó, ülőbetét, kalapács, simító, lyukasztó… Egy teljes patkolókovács-felszerelés – sorolja. A műhely egyik kincse a 100 kilós rimaszombati üllő. Ennek általában 1000 a kilója. Minél nagyobb az üllő, annál kisebbet kell ütni, annál nagyobbat húz az anyag.

Patkó nélkül nem maradt ló a vidéken

A félrerakott patkók között sok olyan darab van, amelyet egykor „felújítva” adtak tovább. – Ha valaki szűkösen volt, csak levágtuk róla a griffet, hegesztettem egy újat, és féláron olyan volt, mint az új patkó. Ez olyan, mint az autónál a használt gumi – magyarázza. A nyolcvanas években rengeteg roma lótenyésztő járt hozzájuk, mindig akadt munka, patkó nélkül nem maradt ló a vidéken.

A „patkókovács szerencséje” – már 1986-ban is megírta a lap

Nem először kerül újságba a műhely. Egykori kollégánk, Rafai Gábor 1986-ban „A patkókovács szerencséje” címmel számolt be az itt folyó munkáról. A cikk azt járta körül, hogy mit jelent a szerencsepatkó, és milyen felelősséget jelent a patkoló mesterség. A kovács, idősebb Nagy Sándor  akkor is hangsúlyozta: a patkolás valódi szakértelem, egyetlen rossz mozdulat fájdalmat okozhat az állatnak, a szerencse nem a patkóban van, hanem a munkában.

Alsóváros egy darabka múltja keresi új gazdáját

Az alsóvárosi kovácsműhelyben megállt az idő. A kalapácsok nyelén még látszik a használat nyoma, a patkók szépen sorakoznak, és a 100 kilós üllő úgy áll, mintha csak most várná a következő ütést. Ez a műhely nem egyszerű ingatlan, hanem egy mesterség emléke, amelyből ma már egyre kevesebb maradt. Aki megveszi, nem csak vasat, szerszámot és gépeket kap, hanem három generáció történetét.”