szerkeszto 
Lev Danyilkin „Gagarin” című könyvéről
Manapság nem sok jót olvashatunk a Szovjetunióról, a szocializmus hét évtizedéről. Tények helyett az előítéletek uralkodnak, az igazság helyett féligazságok, sőt hazugságok.
A helyzet csak romlott az ukrajnai háború kirobbanása óta. Oroszországot agresszornak nyilvánította a nyugati propaganda, olyan országgá, amelynek agresszivitása szerintük a szocialista múltban gyökeredzik. Egy rossz rendszernek pedig nem lehetnek jó szereplői, hősökről már nem is beszélve.
Ebben a helyzetben üdítő kivétel a Gagarin című kötet. Szerzője Lev Alekszandrovics Danyilkin orosz író, irodalomkritikus, újságíró és fordító. Az eredeti mű 2011-ben jelent meg. A magyar kiadásra „csak” 13 évet kellett várni. Hála a Helikon Könyvkiadónak 2024-ben került a magyar olvasók elé.
A hős és az ember
Jurij Alekszejevics Gagarin (1934-1968) a világ legismertebb személyiségei közé tartozik. Az ember, aki végrehajtotta az első űrrepülést.
Danyilkin könyvével egyszerre akar rombolni és építeni. Jurij Gagarin sokoldalú képét akarja bemutatni, nem csupán hősként, hanem egy nagy változások korszakában élő, összetett személyiségként is ábrázolva őt.
Gagarin, az űrpilóta, a hős kell az 1960-as évek Szovjetuniójának. Könyörtelen verseny folyik Amerikával, egyre fokozódó hidegháború. Fel kell mutatni, hogy a Szovjetunió többre képes, mint Amerika, sőt meg kell győzni az emberiséget, hogy a szocializmus jobb, mint a kapitalizmus.
Ez a hatalom, a szovjet párt és állam szándéka, és a cél eléréséhez felépítik Gagarin imázsát. Danyilkin bemutatja, hogyan formálta és teremtette meg a szovjet propaganda az ideális bálványképet. Gagarin alkalmas személy erre, vállalja, érti a küldetés fontosságát. Nem szerepet játszik, önmagát adja.
A szerzőnek nem szándéka megsemmisíteni a mítoszt, a hős szobrát, inkább kulturális jelenségként vizsgálja azt, megkísérelve feltárni a valódi embert, aki okosabb, ironikusabb és összetettebb volt, mint bronz mása.
A szerző óriási munkát végzett, különféle írásos forrásokból, beszélgetésekből és visszaemlékezésekből gyűjtött össze információkat.
Gagarinban nem csupán a „nép egyszerű fiát”, a hétköznapi embert látja, hanem egy összetett, sokoldalú személyiséget is, kiemelkedő képességekkel. Kiemeli Gagarin fenomenális memóriáját, éles elméjét, koncentrálóképességét és az információk gyors befogadására való képességét. Beszél Gagarin magas érzelmi intelligenciájáról és szociális készségeiről, amelyek karizmatikus személyiséggé tették.
Gagarint ambiciózus és őszinte személyiségként ábrázolja. Miért is ne? Gagarin valóban kitartóan és magabiztosan haladt célja felé: az iskolapad, a szakmunkásképző, a szaratovi ipari technikum, a repülőklub, a katonai repülőiskola, a katonai légi mérnöki akadémia, mind-mind egy lépcső az űrrepüléshez vezető úton.
A szerző bemutatja Gagarin kötődését az orosz tudományhoz. Gagarin 1952 szeptemberében előadást tartott Konsztantyin Ciolkovszkij életéről, a rakétahajtóművekről és a bolygóközi utazásokról szóló tanításáról. Ciolkovszkij az orosz űrkutatás halhatatlan klasszikusa.
A katonai repülőiskola elvégzése után Gagarin szolgálati helyként a szörnyen kényelmetlen Északi-sarkvidéket választotta. Számára „sarkvidéki pilótának lenni – hogy érthetőbben fogalmazzak – a legmenőbb dolog volt; talán csak a kísérleti pilóta munkája volt ennél is menőbb. Nem egyszerűen pilóta – hanem Sarkvidéki Pilóta. Télen, éjszaka, hóviharban is repülhet, kizárólag műszerek segítségével; és soha nem adja fel” – írja a szerző.
Miután elindult a harmadik műhold, amely megkerülte a Holdat, lefényképezte annak a Földről láthatatlan részét, és továbbította a fényképeket a Földre, Gagarin – miután a rádióból meghallotta ezt a hírt – a katonai szabályzatnak megfelelően jelentést tett. A jelentés tömör és egyértelmű volt: „A Szovjetunióban folyó űrkutatások bővülésével szükség lehet emberekre tudományos űrrepülésekhez. Kérem, vegyék figyelembe lelkes vágyamat, és ha lehetséges, küldjenek el speciális kiképzésre.”
Gagarinnak bizonyos értelemben szerencséje van. A sors egy másik kivételes emberrel hozza össze. A szovjet űrprogram vezetője Szergej Koroljov. Ő jut arra a következtetésre, hogy az űrrepülésre a pilóták, elsősorban a sugárhajtású vadászrepülőgép-pilóták a legalkalmasabbak. A vadászpilóta pontosan az a sokoldalú szakember, akire szükség van. Együléses, nagy sebességű repülőgéppel repül a sztratoszférában. Ő egyszerre pilóta, navigátor, rádiós és fedélzeti mérnök.
Danyilkin részletesen, szinte műszaki pontossággal írja le az űrrepülésre való felkészülést, magát a „Vosztok-1” küldetést és annak kockázatait. Gagarin nem passzív utasként jelenik meg, hanem magasan képzett kísérleti pilótaként, aki tisztában van a veszélyekkel és felkészült a rendkívüli helyzetekre. „Személyes bátorsága és higgadt gondolkodása ugyanolyan része a sikernek, mint maga a rakéta.”
„1960. január 11-én a Szovjetunió Honvédelmi Minisztériumában kiadták a Légierő Főparancsnokságának 321 141. számú, szigorúan titkos irányelvét »A 26 266-os katonai egység és az 1. számú légierő-csoport létrehozásáról«. Így kódolták a leendő Űrhajós-képző Központot (Légierő Űrhajós-képző Központ) és az első űrhajós-osztagot.”
Az első emberes űrrepülésre való felkészülésről szóló fejezetek lélegzetelállítóak. Feszültséggel telítettek, lehetővé téve az olvasó számára, hogy átérezze az űrhajósok által átélt megpróbáltatások súlyát.
1961. április 12-én a rádió bejelentette a szovjet űrhajó indítását, amelynek fedélzetén egy ember tartózkodott. Danyilkin részletesen mesél Jurij Gagarin életéről az űrrepülés utáni években is.
Gagarin egy pillanat alatt az ország szimbólumává és fontos állami személyiséggé válik. A nemzeti hős és diplomata. Naptárát találkozók, látogatások és állandó utazások töltötték ki. Személyes szabadsága korlátozott volt; folyamatosan figyelték és őrizték.
Lenyűgöző Gagarin pszichológiai portréjának mélysége, aki nem „mosolygós, naiv egyszerű emberként” jelenik meg, hanem okos, finom érzékű, ambiciózus és önreflexív személyiségként, aki tökéletesen megértette egyedülálló szerepét, és méltósággal és belső fájdalommal viselte ezt a keresztet.
A könyv leírja azokat az erőfeszítéseit, amelyekkel visszatért a valódi munkához, beleértve a repülési felkészülést, a diplomamunkájának megvédését a N. E. Zsukovszkij nevét viselő Katonai Repülőmérnöki Akadémián, valamint az új űrrepülésről szóló álmait, amelyeket identitásának megtalálására irányuló kísérletként lehet értelmezni.
Mi lett volna, ha?
A szerző rendkívül körültekintően közelíti meg a 1968. március 27-i tragédiát és rejtélyt, Gagarin halálának napját. A szerző nem kínál összeesküvés-elméleti magyarázatot, de aprólékosan elemzi az utolsó repülés minden körülményét: Gagarin állapotát, a repülőgép műszaki meghibásodásait, a vezetés intézkedéseit, az időjárási viszonyokat, valamint az ütközés vagy az örvénynyomba kerülés lehetőségét.
A tragédia témája elkerülhetetlen kimenetelként tárul fel: az ország legjobb pilótája, akit státusza miatt megfosztottak a megfelelő repülési gyakorlattól, bonyolult körülmények között, elavult technikai eszközökkel olyan helyzetbe kerül, ahol már nem elegendő a szakértelme. Ez a történet a szerző szerint arról szól, hogy a hőst létrehozó rendszer hogyan vezetett közvetve a halálához.
Nehéz elhinni, de Gagarin – a világ első űrhajósa – ma is a kortársunk lehetne. 92 év – ez természetesen igen előrehaladott kor, de szerencsére vannak, akik ennél is tovább élnek. Hogyan alakult volna Gagarin további élete? Ahogyan a szerző írja, Gagarin, aki csupán egyszer repült az űrbe, új űrkutatási teljesítményekről álmodozott – arról álmodozott, hogy ő legyen az első ember a Holdon.
Danyilkin szerint, Gagarin lehetett volna a Szovjetunió első elnöke. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Egy biztos: vele jobban járt volna a világ, mint a tényleges első és egyben utolsó elnökkel, Mihail Gorbacsovval.
De mi lett volna valójában? Milyen további célokat tűzött volna ki maga elé Gagarin? Hogyan alakult volna személyisége? Hogyan reagált volna az országban és a világban bekövetkező hatalmas változásokra? Mit tett volna, mire gondolt volna, mit érzett volna?
Nem, mindezt egyszerűen lehetetlen elképzelni. Ő – örökké fiatal.
Az örökkévalóságba, a történelembe való távozását össze lehetne hasonlítani egy rockcsillag távozásával, de éppen az a lényeg, hogy ő – összehasonlíthatatlanul jelentősebb. A csillaga – sokkal ragyogóbb. Ő – egyedülálló. Áttörést hajtott végre az ismeretlenbe. Az első ember, aki elhagyta a bioszféra határait.
֍֍֍
A könyv a mai kor terméke. Nem mentes a szovjetellenes megjegyzésektől. „A Gagarinról szóló közkeletű elképzelést a szovjet propaganda formálta, az a manipulációs gépezet, amely siralmas hírnévre tett szert az információk eltorzításában elért sikereivel.” Így a szerző. Nos, lelke rajta!
A szerző nem tudja letagadni, hogy az első űrrepülés mögött a Szovjetunió sikere állt. Az a tény, hogy a Szovjetunió képes volt erőforrásait egy rendkívül drága projektre koncentrálni.
A kötet zárszavában a szerző többet is mond az eredeti szándékánál. Már nem csak Gagarinról beszél, a kapitalizmusról mond ítéletet. „A kapitalizmus lehet nagyon kényelmes, de, akárhogy is nézzük, a jövőképe az összes lehetséges közül a legalantasabb. Az emberek úgy élhetnek, ahogyan akarnak, de legalább be kéne látniuk, hogy elméletileg voltak más lehetőségeik is. És íme, itt van Gagarin, Ciolkovszkij és Koroljov elvének közvetítője és ellenpólusa ennek az alantasságnak.”
About the Author
