szerkeszto 
„Az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács volt tagja írt könyvet arról, hogy miképp vezettek a Közel-Kelet destabilizálódásához az USA külpolitikai lépései.
2023 márciusában Kína bejelentése, miszerint segítségével megújította a diplomáciai kapcsolatait Szaúd-Arábia és Irán, újabb lépést jelentett az Egyesült Államok közel-keleti szerepének rohamos csökkenésében. Röviddel Joe Biden elnök hivatalba lépése után az Egyesült Államok befejezte kivonulását Afganisztánból, egy olyan országból, amelyet Washington 20 éven át próbált integrálni a nyugati szövetségbe.
Aztán az elnök, aki jelöltként még Szaúd-Arábiát „páriának” minősítette Mohamed bin Szalmán trónörökösnek a rezsimkritikus, Dzsamál Hasogdzsi meggyilkolásában való állítólagos részvétele miatt, hamarosan azon kapta magát, hogy a szaúdiak visszautasították az Egyesült Államok azon kérését, hogy növeljék az olajkitermelést.
Eközben az Egyesült Államok diplomáciai erőfeszítései az iráni nukleáris megállapodás újjáélesztésére akadoztak a teheráni rezsim erőszakos elnyomási hulláma közepette. Az adminisztráció pedig tehetetlenül nézte, ahogy az izraeli történelem leginkább szélsőjobboldali kormánya került hatalomra, amely fenyegeti az ország demokráciáját, emellett újabb erőszakhullámot szított, és veszélyezteti a Washington által is támogatott Ábrahám-egyezményt.
Bár Barack Obama és Donald Trump volt elnökök szókimondóan beszéltek a Közel-Kelettel kapcsolatos amerikai politikáról, mindketten számos katonai bevetésben és nagyszabású diplomáciai kezdeményezésben vettek részt a demokrácia előmozdításától az arab felkelések idején az Izrael és a környező arab államok közötti békemegállapodások tervezéséig – írja a Foreign Affairs nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szaklap.
Ma, a térség nagy horderejű kihívásai ellenére, beleértve a polgárháború pusztításait Líbiában, Szíriában és Jemenben, a gazdasági hanyatlást Egyiptomban, Libanonban és Tunéziában, az éghajlatváltozást, az egyenlőtlenséget és az egész régióra kiterjedő instabilitást,
az ambiciózus amerikai politikából nagyon kevés maradt.
A Nemzetbiztonsági Tanács egykori tagja írt könyvet az elhibázott amerikai lépésekről
A nagy tévedés: Az amerikai ambíciók felemelkedése és bukása a Közel-Keleten című könyvben a Nemzetbiztonsági Tanács egykori tagja és veterán Közel-Kelet-szakértő, Steven Simon megpróbálja elmagyarázni, hogyan történt ez az összeomlás. Az Egyesült Államoknak a régió átalakítására tett erőfeszítéseit az 1979-es iráni forradalomtól Benjamin Netanjahu 2022. decemberi, izraeli hatalomba való visszatéréséig nyomon követve Simon szigorú tanulságokat von le: Washington közel-keleti stratégiája, ahogy a címe is sugallja, „tévhit” volt, „nagy eszmék egymásra helyezése” olyan döntéshozók által, akik meg vannak győződve saját helyes szándékaikról egy olyan régió irányába, amelyről keveset tudnak, és még kevésbé törődnek vele.
Simon azonban nem talál okot arra, hogy dicsérje azt a politikát, amelynek kialakításában ő is segédkezett. Valójában most úgy véli, hogy a washingtoni évtizedek alatt az Egyesült Államok közel-keleti erőfeszítései gyakran bolondságnak bizonyultak. A stabilitás biztosítására, a demokrácia előmozdítására és a terrorizmus felszámolására irányuló ambiciózus tervek leggyakrabban az autokrácia megerősítését, a gazdasági nyomor súlyosbítását és az erőszakra való felbujtást eredményezték.
A téveszme abban a meggyőződésben gyökerezett, hogy a tények nem számítanak, csak a szándékok; hogy saját valóságunkat hozzuk létre és lakjuk be, kapacitásaink korlátlanok, és politikánk tárgyai nem rendelkeznek hatáskörrel
– írja. Mint megjegyzi, az a tény, hogy az amerikai döntéshozók, köztük ő is, jobb hellyé akarták tenni a Közel-Keletet, miközben előmozdították Washington stratégiai érdekeit, nem mentség, hanem inkább a probléma lényege.
A nagy tévedés nyolc egymást követő amerikai elnöki adminisztráció történetét meséli el, ami kronológiai egyértelműséget ad a narratívának, még akkor is, ha elfedi a tágabb történelmi trendeket. A könyv Jimmy Carter elnök tárgyalásával kezdődik a Camp David-i egyezményekről, az Izrael és Egyiptom közötti történelmi, 1979-es békemegállapodásról.
Simon szerint az Egyesült Államok részvétele a Közel-Keleten addig viszonylag szerény volt. Dwight Eisenhower, John F. Kennedy és Lyndon Johnson elnökök többnyire kikerülték a térséget, és a katonai beavatkozást a britekre bízták. Camp David után ez döntően megváltozott.
Valójában 1979 után látjuk, hogy Amerika militarizálja közel-keleti politikáját.
Az amerikai lépések hozták létre az Iszlám Államot
Simon véleménye szerint ennek az elmozdulásnak a következményei mindenben láthatók, kezdve a Reagan-kormányzat elhibázott beavatkozásától a libanoni polgárháborúba az 1980-as évek elején, Obama líbiai tevékenységén át az Egyesült Államok által irányított, rendhagyó NATO-intervencióig, ami a Moammer Kadhafi líbiai diktátor elleni 2011-es felkelést követte.
Simon elmondása szerint a 2001. szeptember 11-i terrortámadások tetőzték az Egyesült Államok közel-keleti politikájának militarizálását. Bármennyire is meglepőek voltak maguk a támadások, az, hogy a Fehér Ház nem látta őket közeledni, megdöbbentette Simont.
Később hihetetlennek tűnt, hogy a Bush-adminisztráció ennyire figyelmen kívül hagyja a titkosszolgálatok közelgő támadásra való figyelmeztetését.
Sőt, a későbbiekben a Bush-csapat kiforgatta a dzsihadista fenyegetés természetét, és a 9/11-et felhasználva igazolta az Ahab kapitányhoz hasonló bosszúvágyat, amelyet a Reagan- és az első Bush-kormányzatból újrahasznosított neokonzervatív tisztviselők felügyeltek. Az al-Kaida vezetője, Oszama bin Laden helyett a fő célpont hamarosan Szaddám Huszein lett, annak ellenére, hogy a terrorelhárító tisztviselők arra a következtetésre jutottak, hogy az iraki diktátornak nincs érdemi kapcsolata a terrorista csoporttal.
Az eredmény Irak inváziója és megszállása volt, amelynek során egy még radikálisabban Amerika-ellenes terrorista csoportot, az Iszlám Államot inkubálták. E költséges konfliktus és az ezzel párhuzamosan Afganisztánban kibontakozó krízis közepette kevés előrelépés történt az Egyesült Államok érdekeinek biztosításában vagy a Közel-Kelet jobb hellyé alakításában. Simon ítélete ezekről az évekről lesújtó. Abban a meggyőződésben, hogy az Egyesült Államok a „legnagyobb hatalom a földön”, a Bush-kormány „Irak és Afganisztán háborúit veszítette el, és több százezer embert ölt meg”.
Az Obama-adminisztráció úgy lépett hivatalba, hogy ki akart szállni ezekből a konfliktusokból, de az ISIS felemelkedése, amely meghiúsította az elnök iraki kivonulásra irányuló erőfeszítéseit, és a 2010–2011-es váratlan arab felkelések csak súlyosbítottak a helyzeten.
Obama 2009-es, nagy sikert aratott kairói beszéde nyomán, amely új kezdetet ígért az Egyesült Államok politikájában a régióban, a kormányzatnak az Egyesült Államokkal szövetséges rezsimek elleni lázadásokra adott kétségbeesett reakciói a demokratákat és az autokratákat egyaránt elárulták. Simon számára keserű irónia, hogy Obama egyetlen jelentős stratégiai teljesítményét, az Iránnal kötött 2015-ös nukleáris megállapodást, amely a Közös Átfogó Cselekvési Terv néven ismert, Trump szinte azonnal visszautasította.
Simon úgy látja, hogy Trump megegyezései súlyosbították az Egyesült Államok közel-keleti politikájának kaotikus jellegét, amely a demokrácia előmozdításával kapcsolatos jámborság és a stratégiai dominancia realista elképzelései között ingadozott.
Összességében Trump Közel-Keletje rosszabbul nézett ki, mint Obamáé négy évvel korábban.
Mire Biden 2021-ben hivatalba lépett, az Egyesült Államok stratégiája már önfeláldozó volt, és a régió vezető államai közül sem a barátok, sem az ellenségek nem voltak különösebben tekintettel az Egyesült Államokra vagy annak politikájára.”
Címlap fotó: Mohamed bin Szalmán 2023. május 19-én© Fotó AFP
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
About the Author
Kós Zoltán 
