Dús fantáziával már kölyökként sikerült megmentenie a Földet

– Mióta él a vágy a szívében, hogy kutatóűrhajósként feljusson 2024 végén vagy 2025 elején a Nemzetközi Űrállomásra, ahol többnyire magyar fejlesztésű tudományos kísérleteket kell végrehajtani?

– Korábban sosem merült fel bennem, hogy valós lehetőségként tekintsek arra: egyszer űrhajós lehet belőlem. Ez valahogy nem tűnt reális opciónak egészen addig, amíg meg nem ismertem a HUNOR programot,

amelynek kiírásával viszonylag későn, 2021 októberében találkoztam. Megnéztem a weboldalt, és elmentettem a könyvjelzők közé, mondván: egyszer majd átolvasom, hiszen kíváncsi vagyok rá, milyen embereket is keresnek ide. Aztán később újra eszembe jutott, tanulmányoztam a jelentkezési feltételeket, és ahogy haladtam, egyre több pipa került a lista különböző elemei elé. Mire a dokumentum végére értem, rá kellett döbbennem, hogy én erre a programra nem csak hogy jelentkezni akarok, de úgy tűnik, tökéletesen meg is felelek a feltételeknek. Ettől a ponttól kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy mindent ennek rendelek alá és beadom a jelentkezésem.

– Nem tartott attól, hogy az Energiatudományi Kutatóközpontban (EK) zajló tesztidőszak során kirostálódik?

– Egyetlen másodpercig sem. Természetesen izgultam, vajon milyen lesz a teljesítményem, meddig sikerül eljutnom, de aggodalom helyett inkább öröm volt bennem. Teljes erőbedobással estem neki a felkészülésnek és az egyes felvételi köröknek. Minden pillanatot úgy éltem meg, hogy ugyan nagyon nagy kihívás, de hihetetlenül élvezem. Az egész folyamatra úgy tekintettem, mint önmagam határainak megismerésére és azok feszegetésére. Minden kör után volt bennem egy olyan érzés, hogy „na, biztos itt volt a vége, elrontottam ezt vagy azt, a többiek biztos sokkal jobban teljesítettek”. Ezt azonban egyáltalán nem éltem meg negatívan, hiszen minden körben újabb érdekes feladatokat ismertem meg. Nagy volt az örömöm, amikor kiderült, hogy újabb és újabb akadályokat sikerült leküzdenem és továbbjutottam a kiválasztás következő fordulójába.

– Melyik feladat volt a legnehezebb?

– Nehéz egy konkrét feladatot kiemelni, hiszen egymástól nagyon különböző megmérettetéseken kellett megfelelnünk. Az ESA (Európai Űrügynökség) hamburgi központjában zajló tesztek például önmagukban nem igazán voltak nehezek, viszont a kiválasztás felépítése azzá tette őket. Az a kör reggel 9-től este 6-ig tartott egy ebédszünettel, az egyes körök között pedig 10-15 perces szünetekkel. Kimerítő volt a nap, nem csak fizikailag, szellemileg is. Temérdek feladatot kellett megoldani gyors egymásutánban, és ha az ember hibázott, nem foglalkozhatott vele, hanem azonnal, töretlen önbizalommal kellett folytatnia, hiszen az egyes kérdéseket csak néhány másodpercig láthattuk.

A következő komoly kihívást az orvosi vizsgálatok jelentették, amelyekre nem lehetett felkészülni, hiszen, ha az embernek bármilyen orvosi problémája van – és itt nem nagy dolgokra, hanem olyan apróságokra kell gondolni, amelyek a mindennapi életet egyáltalán nem befolyásolják –, az bármikor jelenthette a kiesést. Ez leginkább pszichés teher volt.

– Ön repülőipari tervezőmérnök. Ez a végzettség meglehetősen távol esik óvodáskori vágyától, amikor kukás szeretett volna lenni. Később feltaláló, majd vadászpilóta…

– Hadd mondjak egy kicsit ellent! Szerintem egyáltalán nem esik távol az ifjúkori álmoktól, én inkább egy szerencsésen alakult fejlődési pályának tekintem. Ki ne akart volna kis óvodásként olyasvalaki lenni, aki vagányan, kívül állva utazhat egy nagy, hangosan zúgó gép hátulján? Engem lenyűgözött a kukásautó is, a maga számtalan ismeretlen rendeltetésű kallantyújával, kapcsolójával, dugattyúival. Egy feltaláló kifejezetten izgalmas figura lehet, aki egy adott problémára próbál kreatív, még nem létező megoldást találni. A vadászpilóta pedig nagy gépmadarakon száguldozik fel-alá teljes szabadságban – már ahogy egy kisgyerek ezeket elképzeli –, de a valóság azért egy kicsit más. 11-12 évesen született meg bennem az elhatározás, hogy repülőgépmérnök leszek, ami végig is kísért egész eddigi életemen. Valljuk be, egy repülőgépmérnök kicsit feltaláló, talán még a vadászrepülőkhöz is lehet köze, és hát leginkább összetett, „kívülállók” számára gyakran értelmezhetetlen elemekkel teletűzdelt dolgokat tervez.

– Vadászpilóta végzettsége van Farkas Bertalannak, aki 1980-ban, az Ön születése előtt 3 évvel útra kelhetett. Gondolom, sokat olvasott az első magyar űrhajósról, s nyilván találkozott is vele. Mivel bátorította az esélyes négyes tagjait?

– Eddig sajnos csak egy-két rövid alkalommal találkoztunk vele, aki mind a négyünket biztosította afelől, hogy kérdéseinkkel bátran fordulhatunk hozzá. Az ő utazása óta ugyan gyökeresen megváltozott az űrtechnika, és jelentősen átalakultak a kutatóűrhajósokkal szemben támasztott elvárások, valamint a feladataik is, de biztos vagyok benne, hogy nagyban tudunk építeni a tapasztalataira, hiszen neki lehetősége volt átélni azt, ami négyünk közül egyvalakire vár a közeljövőben.

– Tételezzük fel, hogy megtörténik a kilövés, az űrkapszula Önnel indul el, s később hozzáfog a kutatásokhoz. Gondolt már arra, hogy – akárhogy alakul –, ebben Isten terve is ott van?

– Ez olyan kérdés, amire nem hívő emberként nagyon nehezemre esik válaszolni. Viszont úgy gondolom, ha létezik egy felsőbb hatalom, azért biztos akad az én pályám egyengetésénél fontosabb dolga is. Valójában szeretném azt hinni, hogy bárhogy is alakul a végső döntés – hiszen négyünk közül bármelyikünk tökéletesen helyt állna, és sikeresen végrehajtaná a küldetést –, az én eredményemet leginkább a családom és tanáraim támogatása és iránymutatása, valamint a saját magam által hozzátettek határozzák meg.

– Arról elárulhat valamit, hogy milyen jellegű kísérleteket kell végezni?

– Még nem zárult le a kísérletek kiválasztása, sok minden változhat, de azért azt már tudjuk, hogy mit kell mindenképpen elvégeznie a magyar kutatóűrhajósnak. Lesznek orvosi kísérletek, melyeknek alanya maga az űrhajós, aki számos különböző eszközzel van felszerelve, amik különböző élettani paramétereket mérnek, hiszen az ilyen információk elengedhetetlenek egy jövőbeni mélyűri utazás sikeres végrehajtásához. Előreláthatólag vizsgálnia kell majd azt is, miként lehet holdi regolitból mikrogravitációs körülmények között építőanyagot előállítani. Ez a tervezett holdbázisok építőanyagainak jövőbeni előállítása során lesz létfontosságú. Az űrhajós visz magával a jól bevált magyar Pille műszer legújabb generációjából is. Ezen felül számos további kísérlet is előkészítés alatt áll, a közeljövőben már ezekről is több információ áll majd rendelkezésre.

– Nyilván, már az előkészítő időszak is történelmi jelentőségű. Ez akár lelki terhet is jelenthet. Nem nyomasztja semmi? Jól tud aludni?

– Szerencsés alkat vagyok, minden körülmények között remekül alszom. Valóban nagy lelki megterhelést jelent a jelenlegi kiképzési és kiválasztási fázis is, de szerencsére a felkészítésünk szerves része a megfelelő pszichológiai támogatás. Ennek is köszönhetően úgy érzem, lelkileg rendben vagyok, és tudok az előttem álló feladatokra koncentrálni.

– Édesapja, Szakály Sándor történészprofesszor törökkoppányi születésű, igy somogyi vér is csörgedezik ereiben. Ha visszagondol gyerekkorára, a balatonföldvári nagyszülői ház udvarára, ahol nemcsak játszani, hanem álmodni is lehetett nagyokat, hitte, hogy egyszer akár űrhajósként, illetve a legkiválóbb űrhajósjelöltek között emlegethetik majd?

– Ilyen konkrétan nem fogalmazódott meg bennem. A nagyszülői ház udvarán az ember gyerekként jobb esetben leginkább veszetten fel-alá rohangál, várja, hogy mikor indulhat újra a strandra, fára mászik, leesik, nyalogatja az ilyen-olyan sebeit. Viszont már gyerekként is elég élénk fantáziám volt, szinte faltam a könyveket, melyek között fel-felbukkantak Jules Verne művei is, és persze léteztek izgalmas film- és rajzfilmsorozatok. Párszor én is megmentettem a Földet és egyéb bolygókat és civilizációkat az „ellenségtől” a különböző galaxisok felfedezése mellett fennmaradó időmben…

– Mikor száll fel a „fehér füst” a döntéshozók „kéményéből”?

– Év vége felé tudjuk meg, ki lesz az a két személy, akik közül a képzés végén kijelölik az űrállomásra utazó űrhajóst.

– Úgy tudom, szeret utazni, olvasni, főzni, síelni és futni is. Mi a kedvenc étele?

Úgy érzem, valaki jól súgott Önnek. Annyit hadd helyesbítsek, hogy futni bár nem kifejezetten szeretek, de rendkívül hasznos része a fizikai felkészülésünknek, ezért aztán ha nem is mindig teljesen őszinte mosollyal, de teljesítem az előírt penzumot. A kedvenc étel egy fogós kérdés, mivel jó evőnek tartom magam, és kíváncsi emberként szeretek mindent kipróbálni. Ez nálam inkább hangulatfüggő, lehet ez bármi a zsíroskenyértől a medúzasalátáig. Különösebben nem vagyok a tésztafélék nagy barátja – bár néha nagyon megkívánom, és jól tud esni –, a zellert pedig ördögtől való ételnek tartom, és kerülöm, amennyire csak lehet. Szeretek a konyhában kotyvasztani, viszont sütni se nem tudok, se nem szeretek, így süteményt leginkább csak akkor eszem, ha cukrászda közelében járok, vagy valaki meglep vele.

Kimerítő, de óriási élmény volt a felkészülés

Szakály András szerint az EK csillebérci telephelyén szervezett kéthetes „vizsgatábor” volt az utolsó igazán kemény kihívás, ahol az EK-ban fejlesztett magas szintű tudományos eszközök és eljárások megismerésével kapcsolatos feladatokat és méréseket kellett elvégezniük. – Ekkorra már csak nyolcan voltunk, és két négyes csoportra osztottak minket; én 3 másik társammal a második turnusba kerültem – mesélte. –

Úgy kell elképzelni ezt a két hetet, hogy minden nap korán reggel kezdtünk, elmagyarázták az aznapi feladatainkat, majd következett egy felkészítés a másnapi teendőkre, utána egy rövid, ismételt felkészítés az aznapi mérési feladatra, majd este jegyzőkönyvírás. Ez éjszakába nyúló foglalatosságot jelentett, az alvásmegvonás szerintem a kihívás szándékosan betervezett, szerves része volt. Egyik nap sem aludtam 3-4 óránál többet, az utolsó nap éjszakáján konkrétan egy percnyi pihenés sem jutott. Egyértelmű volt, hogy mind a nyolcan a maximumot akarjuk adni, az ember megpróbált mindent kifacsarni magából. Nagyon-nagyon kimerítő volt, ugyanakkor óriási élmény, és nagyon jól megtervezett, érdekes feladatokat kellett végrehajtanunk – mégpedig szinte mindig két fős, változóan összeállított csoportokban, úgyhogy nagyon jól összekovácsolódott a csapat.”