„Amikor a klímaváltozás elleni küzdelemről van szó, gyakran gondolunk a faültetésre. A vizes élőhelyek, mint például a délnyugat-írországi sós mocsarak azonban még jobban megkötik a szenet, mint a trópusi erdők. Vajon elfelejtkezünk egy könnyen elérhető megoldásról?
Az Atlanti-óceán hullámai minden dagálykor átmossák a Derrymore-sziget mocsarait, amelyek természetes szénelnyelő helyek. A University College Dublin csapata azt tanulmányozza: a mocsarak mennyire segítenek eltávolítani a szenet a levegőből.
„A sós mocsarak alacsonyan fekszenek, az itt élő növényeknek el kell viselniük a sós és a vizes körülményeket is – emiatt a sós mocsarak jól tárolják a szenet” – magyarázza Grace Cott, az UCD ökológusa.
Az írországi sós mocsarak rengeteg szén-dioxidot kötnek meg
Minden növény felfogja a szén-dioxidot a növekedéséhez, de a szárazföldön a szén nagy részét lebomlásukkor visszaengedik a levegőbe. A mocsári növények másképp viselkednek. Sós vízzel telítve kevésbé valószínű, hogy lebomlanak, így a felfogott szén a talajban marad. Fél métert leásunk, hogy olyan gyökereket és szárakat találjunk, amelyek már egy évszázada tárolják a szenet.
„Megpróbáljuk megtudni, hogy pontosan mennyi szén tárolódik ezen az élőhelyen, majd különböző módszereket javasolhatunk, hogy ezt továbbra is folytathassák.”
A kutatás kulcsfontosságú eszköze az eddy-torony (ez így van magyarul) – egy érzékeny műszer, amely nyomon követi a talaj és a légkör közötti gázcserét, jelezve, hogy a mocsár ténylegesen mennyi szént képes tárolni.
„A szén-dioxid és a vízgőz folyamát számoljuk ki” – mondja Lisa Jessen, a sósmocsári ökológia kutatója. „A fotoszintézis miatt nappal szén-dioxid-felvételt, majd a növények légzése miatt éjszakai szén-dioxid-kibocsátást tapasztalunk.”
A vizes élőhely több szenet köt meg, mint amennyit kienged – de ez csak akkor történik meg, ha a körülmények egyensúlyba kerülnek: ha nincs túl nagy nedvesség és nincs túl nagy szárazság sem.
„Amikor a rendszereket elárasztják, akkor nagyon küzdenek azért, hogy továbbra is megfelelően működjenek. Ha viszont az ökoszisztémát lecsapolják, az károsan hat a rendszerre, és sok szén-dioxid- kibocsátással jár” – mondja Elke Eichelman, az UCD környezetvédelmi tudósa.
Ha a part menti vizes élőhelyek állapota romlik, szén-nyelőből szénforrássá válhatnak, súlyosbítva az éghajlatváltozást.
„A tengerparti vizes élőhelyeket világszerte fenyegeti a mezőgazdaság és a tengerszint emelkedése. Írországban sok sós mocsaras élőhelyet veszítettünk el, de globálisan is: igaz ez a mangrove erdőkre és a tengeri füvekre” – állítja Grace Cott.
A vizes élőhelyek lecsapolása beindítja az évszázadok során felhalmozódott szerves anyagok lebomlását.
Tehenek helyett tőzegláp
Észak-Hollandiában a zöld mezők alatt tőzegláp található, amely alapvetően régi mocsár. Ahhoz, hogy a tejelő tehenek számára szárazon tartsák a földet – különösen, ha az közel öt méterrel a tengerszint alatt van – folyamatosan ki kell szivattyúzni alóluk a vizet.
Ezt a poldert azonban újranedvesítették, és most a gyékények a körülbelül 15 centiméteres vízben sarjadnak ki a tőzeglápból. Mivel a talaj már nem érintkezik oxigénnel, közel sem szabadul fel annyi szén-dioxid a lebomló tőzegből. Aldert van Weeren, aki ezt a kísérletet vezeti, úgy gondolja, ez a hagyományos tejtermeléssel szemben zöldebb alternatíva lehet a térségben.
„Az itt termelt tej egy literéhez köthető szén mennyisége körülbelül akkora emissziót jelent, mintha két liter benzint elégetne az autójában. Abban a pillanatban, amikor újranedvesítik a területet, már nem származik innen szén-dioxid-kibocsátás! De akkor nem szaladgálhatnak itt tehenek füvet legelve. Tehát tejtermelés helyett rosttermelés folyik” – magyarázza Aldert van Weeren, a Wetlands International európai képviselője.
A növény erős, rugalmas és ellenáll a rothadásnak. Aldert van Weeren nagy lehetőségeket lát a rostjaiban– a nem szőtt anyagoktól (ezt így hívják) a környezetbarátabb építő- és csomagolóanyagokig.
„Szinte lehetetlen így megforgatni. Akár fel is állhatsz rá – ezeknek a sejteknek és a benne lévő szivacsrendszernek köszönhetően nagyon stabil szerkezet. Ettől pedig jó építőanyag és tökéletes szigetelőanyag. Szerintünk ez lesz a mezőgazdaság jövője – az ilyen dolgok, amelyek közben építőanyagot készítenek Amszterdam városának.”
A kibocsátás csökkentését célzó pénzügyi ösztönzők segíthetnek abban, hogy ez a terület hosszú távon gazdaságilag is életképes legyen. Ráadásul az új, könnyű gépek a vizes élőhelyeken végzett gazdálkodást is nagy léptékűvé tehetik, és az elnyelt szenet fenntartható építőanyagokká alakíthatják.
„Ez csak aprított gyékényrétegekből áll. Kötőanyagként magnézium-oxidot használunk. Nem éghető szigetelőanyag. A vízzel kevert cellulózszálak adják ezt, tiszta növényi rostokból áll, kötőanyag nélkül. Ez egy hidromechanikus kötés! Az emberek nem hiszik el, de igaz, működik!”
Újrafüvesítik a tengert
A szén-dioxid-megkötés azonban nem korlátozódik a szárazföldre – a víz alatt is történik.
Ez a lagúna az olaszországi Emilia Romagna tartományban természetes élőhely a halak számára. A tengeri fű nem csupán ideális élőhely a halaknak: ezek a víz alatti növények kötik meg az óceáni üledékben eltemetett szén 10%-át globálisan.
50 éve még az összes lagúnát tengeri fűszőnyeg borította. A legtöbb ilyen növény azóta kipusztult, valószínűleg a szennyezés miatt. Egy európai finanszírozású projekt, a LIFE-TRANSFER a közeli lagúnák megmaradt füveinek újratelepítését végzi, amit a Velence melletti kísérleti helyszín ígéretes eredményei ihlettek.
„Meg kell fordítanunk a folyamatot, tehát el kell érnünk azt a fázist, amikor a tengeri fű terjeszkedik, ahogy az a velencei lagúnában történt. Szeretnénk a jó példánkat a Földközi-tenger, sőt, Európa egész területére exportálni” – mondja Graziano Caramori, a LIFE-TRANSFER projektkoordinátora.
Graziano Caramori vezetésével a kutatócsoport fűcsoportokat emel ki a donorhelyről, és gyorsan áthelyezik őket egy másik, hasonló tulajdonságokkal rendelkező földbe. Céljuk, hogy növeljék annak esélyét, hogy idővel tengeralatti rétekké növekedjenek. Hosszú távon ez tisztább vizet, kisebb part menti eróziót és új, biztonságos menedéket eredményez a vízi vadvilág számára. Ezt a munkát Olaszországban, Görögországban és Spanyolországban végzik.
„Óriási ajándék a környezetnek az, ha javítjuk a terület biológiai sokféleségét, de saját magunkat is megajándékozzuk ezzel – növeljük a szén-dioxid-megkötő képességet, ennek eredményeként hozzájárulunk a klímaváltozás elleni harchoz” – mondja Michele Mistri, a Ferrarai Egyetem tengerbiológus professzora.
Sós mocsaraktól a tengeri hínárokig – az éghajlati kihívásokra a legjobb megoldások a partjainknál találhatóak.”
Címlap fotó:
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
